Tényleg rossz ember vagyok, vagy csak én érzem magam annak?

Igazából csak a véleményetekre vagyok kíváncsi a témában, illetve szeretném kiírni magamból azokat, amit gondolok érzek.

Tehát egy harmincas éveiben járó férfi vagyok feleséggel és három gyermekkel. Az életünk mondhatni idealizált. Nem élünk nagy lábon, de nem is nyomorgunk. És boldog voltam, legalábbis azt hittem. Történt egyszercsak, hogy megismertem egy hölgyet. Hobbimmal kapcsolatban. Nem hittem, hogy létezik olyan nő a földön, ami képes kimozdítani a sziklaszilárdnak hitt elveimből. Mondhatni beleszerettem. Tévedés ne essék szeretem a feleségem. De ez valahogy más. Beszéltem erről a feleségemmel, nagyon rosszul érintette, ami pedig engem érintett rosszul. Gyakorlatilag belezsibbadtam ebbe a helyzetbe.

Nagyon mélyen érint, hiszen a gyermekeimet imádom, mindennél fontosabbak számomra. Soha nem akartam vasárnapi apuka lenni. De csak a gyerekek miatt van értelme együtt maradni? Ha megerőszakolom magam és visszazökkentem magam a régi kerékvágásba lehet minden ugyanolyan?

Sokat olvastam itt, hogy az ember nem ösztönlény, a döntéseink különböztetnek meg az állatoktól. Ez véleményem szerint nem ennyire egyszerű.

Jelen pillanatban teljesen kétségbe vagyok esve, hogy mi lesz, mi legyen. Volt, van esetleg hasonló helyzetben valaki?

Nem vitaindításnak szántam, kérek mindenkit, hogy próbáljon meg kulturáltan hozzászólni, köszönöm!