Akik miután eldöntötték hogy elválnak de még egy darabig együtt laktak, hogy próbálták "túlélni"? Föleg ha nem is Ök akartak válni és talán még éreztek is valamit a (z) (ex) párjuk iránt?

Ilyen körülmények között azonnal kidobnám. Ő akart menni, menjen. Nem tartozol felelősséggel érte. Nem akar menni? De igen, akart, döntött, menjen! Ne kínozzon téged.

Nem tud? Ne haragudj, de felnőtt ember, oldja meg a problémáit. Hozott egy döntést, viselje a következményeit. Anyagilag is.

Nincs hova mennie? Nem a te dolgod.

Neked most magaddal és a gyerekeiddel kéne foglalkozni.

1)Nem vagy egyedül!

2)Ez nem vigasz! :)

Nagyon-nagyon sajnállak, teljesen tudom mit érzel! A Múlt nyáron mi is így jártunk,bár nekem "csak" 1 apaimádó Kislánnyal kellett elviselnem a pocsék helyzetet. Még nem telt le az 1 év amit a szakember igért, hogy túl leszek a dolgon, de azért néha már jobb. Tudom mennyi gond, bánat, sírás vár még rád. Ezzel nem elrémíszteni akarlak, csak elmondani, hogy ne félj! Ne félj, mert azzal is csak magadat kínzod.Szorongás nélkül könnyebb. Tudom a férfiak nagyrésze nem alkalmas rá, de ha a Te párod esetleg igen akkor megpróbálkozhatnátok a párterápiával is. Két gyermeketek van, nekik (akármilyen hülységgel is etetnek az okos felnőttek a rugalmasságukról) is szörnyen nehéz lesz a végleges válás ezért nagyon meg kellene gondolni és felelősen átvilágítani a mostani állapotot és annak okait. Még a helyedben megpróbálnám megmenteni a helyzetet. Tudom van új barátnő, de mi ez ahhoz képest ammit már együtt átéltetek? Mindketten hibáztatok vszinű, hogy ide jutott a történet, de hátha lehet még javítani. Ha nem akkor se ess kétségbe, de tud az erődre szükséged lesz. Keress már most segítőket. Különben ha nincs a párodnak egzisztenciája hogy gondolta a válás gyerektartás kérdéskört? Ő annyira de annyira menni akar, hogy ezért egy idegennek fog gazsulálni hogy befogadja eltartsa? A férfiak nem gondolkodnak előre és utána szépen ücsörögnek a nagy lelkesedéssel beválasztott csapdájukban és persze hogy a másikat hibáztatják és síratják magukat. Hogy azért vmi legalább félig jót is írjak: A Barátnőmék pár évvel ezelőtt elváltak (nagyon csúnyán, durván, szertővel mocskolódással) majd két év múlva az apuka újra ott volt a családban.:) Picit ront a dolog szépségén, hogy a kisfiú azóta is labilis és bizalmatlan.:( Ezért gondolom, hogy ha van még intelligens megoldás, változtatásra ,megújjulásra remény akkor vágjatok bele. Nem megalkuvásra gondoltam az szerintem kiderült, hanem felnőtt, felelős viselkedésre, mivel másik két emberke sorsáról is döntötök. Ezt haraggal, sértődéssel, megbántott önérzeteskedéssel nem lehet jól csinálni.

Sok erőt Drága! Én drukkolok!

Szia.

Huhh erről tudnék mesélni. Már így utólag könnyű leírnom és beszélnem róla, akkor nagyon rossz volt. A volt férjemmel kb. 2001-2002-ben kerültünk olyan helyzetbe, hogy Ő válni akart. Én akkor még nem. Éveket éltünk még egy fedél alatt, mert mindig volt valami ami miatt én még nem költöztem. Az első időben én nagyon meg akartam menteni a házasságunkat, ez az időszak volt a legrosszabb, mert egyoldalú volt a kísérlet. Én ekkor sokat jártam templomba, a hit segített átvészelni. Nem vagyok eszementen vallásos, akkor mégis jó volt Isten felé fordulni. Volt egy barátnőm, akivel leveleztem és Neki kiírtam a bánatomat. Aztán egy idő után úgy vettem észre, hogy megértettem, ha csak az egyik fél küzd, a másik nem, akkor nincs mit tenni, nem megmenthető a dolog. Ekkortól felszabadultam, és ugyan még hosszú időt együtt éltünk, de én már vidám voltam, kezdtem adni magamra, sportoltam, lefogytam (nem kellett sokat, de ez is tök jó érzés volt). És a volt férjemen láttam, hogy már bánja az egészet. Akkor a szemembe ezt nem merte volna bevallani, attól sokkal makacsabb ember. 2007 tavaszán költöztünk végül külön, tehát kiszámolhatod, hogy mennyi évet éltünk úgy, mint két idegen. Többek között azért is tartott ennyi ideig, mert időközben történtek olyan dolgok, amik késleltették a költözést. Apósom súlyos beteg lett, nem akartuk még ennek is kitenni, hogy válunk (később meg is halt). Kutyusunk is szívbeteg lett, Ő 3 évig élt így, nem tudtam volna otthagyni. Én azóta megtaláltam a páromat, akivel boldogan élünk és van már egy majdnem 2 éves csemeténk, és én most már nagyon nem bánom, hogy mindez így történt, tudom, hogy így kellett lennie és így volt jó. Általában utólag mindig bebizonyosodik, hogy mindennek megvan az értelme. És milyen a sors, most az a barátnőm van ugyanilyen helyzetben sajnos, akivel akkor leveleztem, aki lelket öntött belém. Most én szeretnék belé lelket önteni, remélem sikerül! Neked is sok sikert!