Mást nem zavar ez a kettős mérce?

Kérdező:

Válaszolj már te is egy kérdésre!

Az nem kettős mérce, mikor az apa szeretné a gyereket, mégis az anyának ítélik, csak mert ő az anya?

Most lesz az, hogy senkinek sem fog tetszeni a válaszom, de nem érdekel.

Elöljáróban: nő vagyok.

Az sem érdekel, hogy "bevett szokás", ha egy férfi hagyja ott a családját, ettől még ez NEM JÓ. Nem mellesleg szerintem nem "bevett szokás", bár sajnálatosan sokszor fordul elő.

Ennél is rosszabb, ha egy nő hagyja el a gyerekét/gyerekeit. Ez az, amit soha nem fogok és nem is akarok megérteni.

Pontosan azért, amit írtak már előttem: az anya meghatározóbb egy gyermek számára.

Pocaklakó korától együtt van vele, születés után felsír, átesik a szükséges fürdetési és vizsgálati procedúrán, majd - mint a tapasztalat mutatja - megnyugszik, ha azonnal az anyukája hasára fektetik. Modernebb kórházakban már nem is szokták elválasztani az újdonsült anyukát és az újszülöttet, ún. rooming in szolgáltatás van. Egyes kutatók szerint a későbbi kapcsolatban az első 24 óra a legmeghatározóbb. Aztán persze a következő napok, hetek, hónapok, évek... Kialakul az anyához való kötődés, emellett persze az apához való is, mindkettő az együtt töltött idő függvényében. A pszichológusok szerint pedig a felnőttkori párkapcsolatokat legnagyobb mértékben az anyához való gyermekkori kötődés befolyásolja.

Ez (lenne) a természetes rend. Ha valamilyen oknál fogva más személy gondozza a babát születésétől kezdve (apa, rokon, nevelőszülő stb.), akkor ahhoz fog kötődni a legjobban, de az esetek túlnyomó többségében az anya a "fő gondozó".

Ez a folyamat más irányba fordul, ha bizonyos idő után már nem az anya a fő gondozó. Például kiválóan megfigyelhető bölcsiseken az a sajnálatos tény, hogy akár már egészen rövid idő után is a bölcsődei gondozókhoz jobban kötődnek, mint az anyjukhoz, HA a gondozók rendesen foglalkoznak velük. (Sajnos vannak kisgyerekek, akik napi 8-10 órát is a bölcsődében töltenek, ezzel szemben az alvási időt leszámítva otthon ennél jóval kevesebbet.)

Visszatérve: ha az anya (vagy a más személy fő gondozó) hirtelen "eltűnik" a gyermek életéből, annak súlyos lelki következményei vannak. Ez az ún. hospitalizáció. Minden szeretett személy elvesztését megsínylik a gyerekek, de a fő gondozóét a legjobban.

Nem gondolom, hogy elég lenne a szokásos "kéthetente láthatás", akármelyik szülőről is van szó. A hiány mindenképp törést okoz a gyerekben, és sokszor a különélő szülőben is.

Aki mindent felrúgva lép le, és "soha vissza sem néz", azzal valami baj van, akármilyen nemű is. Felelőtlenség, önzés, nemtörődömség.

Úgyhogy szerintem nem jó a kérdés, mert ebben az esetben nem "a nők egyenjogúságáért" kellene harcolni. Inkább a felelősségteljes gyerekvállalásért, mindkét nem esetében. Fel kellene fogni, hogy egy emberélet nem játék, és ha már létrejött, akkor a "szülőség" egy életre szól, de legalábbis a felnőtté válásig.

Én magam is több esetről tudok a saját környezetemben, ahol az anya lelépett, férjre/nagyszülőre hagyva a gyermeket. Lehet ezt még negatív irányba fokozni, mert vannak, akik önként adják állami gondozásba a gyerekeiket. Közel 20 ezer gyerek él nevelőintézetben csak Magyarországon, döntő többségüket a hatóság emeli ki a veszélyeztető családból, de nem mindenkit.

Felmerülhetne a kérdés, hogy akkor ez is elfogadható, a kérdező által kissé kicsavart nagy női egyenjogúságra hivatkozva? Hiszen így akkor a nőnek nem kell küzdenie a gyerek felnevelésével, élhet, mint hal a vízben. Ha meg kedve szottyan, akár meg is látogathatja...

Én nem így gondolom. Szerintem ha valaki gyereket vállal, azt megfelelő átgondolás után tegye. Ha "független", "kötetlen" életet akar élni, akkor meg ne legyen gyereke, mert nem kötelező ám...

És olyan férfi ismerősöm is van, akinek a bíróság elsőre odaítélte a gyerekeket, pedig nem volt különösebb baj az anyával, "pusztán" csak úgy képzelte, hogy más segítő (nagyszülők, bébiszitter) híján majd bentlakásos iskolában lesznek, amíg ő dolgozik, apuka meg nagyszülői segítséggel otthon szándékozott nevelni őket, és nyert.

Az utóbbi években terjedt el a megosztott gyermekfelügyelet, aminek előnyeiről és hátrányairól sokat lehetne beszélni, de most nem ez a téma. A lényeg az, hogy a bírók már nem annyira lóellenzősek, mint régebben. És azt sem árt tudni, hogy első fokon a bírók többsége nő, akik közül nem mindenki tud elszakadni egy bizonyos rosszul értelmezett "női szolidaritástól", így még akkor is az anya javára dönt, ha nyilvánvalóan az apa az alkalmasabb a gyereknevelésre. De másodfokon már a férfi bírók vannak többen, a gyermekelhelyezési perekben kb. azonos arányban születnek az ítéletek apák és anyák javára. Szóval ha egy apa _tényleg_ akarja nevelni a gyerekeit, nem csak sír a szája, hogy "jaj, a szemét nők", akkor hosszú a "harc", de van esélye.

Pszichológiai tény, hogy a gyereknek az anyával erősebb a kötődése, mint az apával. Már újszülött korban az anya puszta jelenléte (szívverése, hangja) is képes megnyugtatni a csecsemőt. Ennek biológiai (hormonális) okai vannak: a szülés és a szoptatás során nagy mennyiségben termelődő oxitocin hormon révén mindennél erősebb kötődés alakul ki anya és gyermeke között (már ha az anya nem kötődési zavaros, ami természetesen nem lehetetlen).

Ami pedig az igazságos/nem igazságos voltát illeti a dolgoknak: statisztikai tény, hogy az elvált szülők vannak a legrosszabb anyagi helyzetben, legyen szó nőről, vagy férfiról. Mindkét félnek fel kell építeni újra az életét, a korábban közösen vezetett háztartást egyedül kell fenntartani.

Amelyik fél gyerektartást fizet, annak azért romlanak a megélhetési körülményei.

Ami pedig a szabadidőt illeti: egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy az a fél jár "jobban", aki hétvégi szülő lesz. Én egy időben jártam olyan pasival, aki hétvégi apuka volt, és rá is ment a kapcsolatunk, hogy hétvégén, amikor általában az emberek ráérnek, ő a gyerekével volt, így egy kapcsolatra nem marad ideje.

Létezik viszont egy teljesen arányos, mindenki számára előnyös megoldás: a közös, váltott felügyelet. Nálunk ez van. Elváltam, a közös gyermek pontosan ugyanannyi időt van az apjával, mint velem. Egyikünk sem fizet gyerektartást, hanem közvetlenül a gyerekre költjük. Ugyanannyi szabadidőnk van, amibe beleesik hétvége és hétköznap egyaránt. Van egy kialakult heti rutin, amit azonban rugalmasan kezelünk, ha valamelyikünknek például több, egybefüggő napra van szüksége. Ha az exem el akar utazni, akkor értelemszerűen addig velem van a gyerek, és fordítva is működik. Mindkettőnknek van új párkapcsolata. A gyerekkel mindkettőnknek sokkal jobb a kapcsolata, mint a válás előtt. Szóval létezik megoldás, csak szándék kérdése.