Biztató szavak kellenének anyámnak olyan nőktől, akik egy iszonyú rossz házasság miatt elváltak a férjüktől?

Anyagiakra hivatkozik. Van 2 házunk, egy jó, amibe lakunk, meg vane gy régi rossz, de felújítható. Közműves, minden. Apám itthon semmit se csinál. Nem is dolgozik. Egyedül van egy üzlet, amit csinálnak, abba az úgymondd összekötő. De lassan nekem is jogsim lesz, és én is meg tudom csinálni. Készpénzünk mi tagadás, nincs. Pár százezer. Én már útálom annyira apámat, hogy nem kívánok többet vele kapcsolatot teremteni. Ha netán majd ő jön valamikor, fogadni fogom, de csak mint egy ismerős, és nem az apám. Jelenleg nem is köszönünk, nem is szólunk. Anyám gyenge. Egyszer már megkötötte a hurkot. Akkor elbeszélgettünk, előbb mentőt akartam hívni, de megígérte, hogy nem teszi meg. Miattunk. Miattam meg öcsém miatt. Itthagyni nem akarom. De hétvégéig adtam neki "haladékot" hogy ha nem lép, akkor én lelépek. 17 éves vagyok, gyűmügynél már voltam, van rá lehetőség, hogy lépjek. Van hova mennem is. Mi olyasmire gondoltunk, hogy apám elmenjen a rossz házhoz, vigye az összes cuccot, házimozi, TV, autó, szerszámok(milliós tétel), autó, utánfutó. Ez a ház kb 20 milliót ér, amaz kb 5-öt. Tehát még így se lenne fele fele. Ám ezen még 4 millió hitel van. Nem lehetne megegyezni vele, mindenképp bírósági vagyonmegosztás lenne. Valyon a bíróság hasonló ítéletet hozna, mint amit mi elképzeltünk? Hisz mi mit kezdjünk a szerszámaival? MEg a kocsival, amivel ő furikázza a cuccait. Nem kérne láthatást, és mi se kívánnánk látni se többet. Gyerektartást fizesse és kész. Ezt is csak azért, mert jár. Meg attól fél anyám, hogy nem lesz senkije utána. Nem tudom, mennyivel lenne rosszabb, mint egy idegbeteg. Két nagybátyja és egy testvére van. Kicsi család volt, és már mindenki meghalt sajnos. Pedig én is próbáltam már összehozni egy szerintem rendes emberrel, nem is egy rossz kinézetű, jómódú, jómenő ember volt. De anyám ragaszkodik apámhoz. Nem tudom miért.

Anyám hibbant. Nem tudok vele mit csinálni. Hiába próbáltam egész nap, ő kiáll egy szemét dög mellett. Akkor én lelépek. Ha neki nem kellek, akkor felőlem ő is kösse fel magát, és kész. Belefáradtam. Azt hallgatni, hogy napi szinten ordítoznak, ha itt van valaki akkor is, apám mindennek lehord, anyám meg arra nem képes hogy legalább ingyenes segítségre elmenjen. (válással kapcsolatba) mert hogy akkor mi lesz velünk. Egye meg a fene, nem kötjük fel magunkat. De én belefáradtam. Hiába rimánkodok neki, nem tesz semmit. Ha meg én nem csinálok valamit, akkor bőg, ordít, mint egy 3 éves hisztis elkényeztetett gyerek. Én immunis vagyok apámra, és ebből vannak a bajok. Nem vagyok hajlandó beülni vele a kocsiba, de még egy társaságba is úgy vagyok, hogy a másik oldalra megyek. Anyám meg ezért mindig vergődik. Apám összegyűjtött 2 háznyi szemetet. Mint a lomis cigányoknál, úgy néz ki az udvar. Én is elrakok mindent amit lehet, de én pl a padra, vagy ami olyan, azt a szerelőaknába, stb. (nagyapámék, itthon több tízezres cuccaimat górta le a földre apám, vadiúj 30.000 Ft-os bőrcsizmát kilökte a betonra, stb...) Nagyapámék háza elvileg az enyém lesz. Ahogy betöltöm a 18-at veszek vagy egy házat, vagy egy jópár zártkertet, utána ha mégse lesz ház is lesz hova pakoljak, menjek. Idegileg kezdek kész lenni, felborult a belső egyensúlyom. Gyomorideggel kelek, fekszek. Napi 13-15 óra alvás sem elég, hogy kipihentnek érezzem magam. Mint egy élőhalott, olyan vagyok. Ha nem lépek, beleőrülök. Igazából azt se tudom, hogy mit lépjek. Elköltözni oké. De aztán hogy s mint tovább. Legegyszerűbb anyám ötlete lenne, kötelet a nyakba és vége mindennek. De 17 évesen ha eddig végigszenvedtem, mostmár van életcélom, nem kéne feladjam. Mert célom van, csak oly messze, és oly rossz úton, hogy azt sem tudom, megéri-e eljutni odáig. Persze az akadályok meg azért vannak, hogy leküzdjük őket. Csak én is gyáva vagyok, nem merek lépni. Félek a bizonytalantól, a jövőtől. Pedig ettől lehetne sokkal jobb is. Oké, hogy rosszabb is, mert meleg szobába vagyok, tető van a fejem felett, és kaja a hűtőbe. De ez csak anyagi biztonság. Ettől még lelkiekben padlón vagyok. Haverokkal iszonyú jól elvagyok. Mintha a testvéreim lennének egyik-másik. De ezt a témát szégyellem is, csak 1-2 tudja, akivel ilyen témát is meg lehet beszélni. Anyám képtelen lépni. Neki ez az élet. Pedig nem egyszer verte meg, volt hogy kórházba is került. Koponyatörés, mindkét dobhártyája beszakadt, egyéb sérülések, 10 napig benttartották. Igazi úriember apám van. Ez még a házzaságuk előtt történt. Vagyis a lagzi előtt. Az eljegyzés már megvolt. Aztán amikor kicsik voltunk is előfordult, hogy beleverte a fejét az üvegbe. Ezt gondolom azt hiszik csak úgy elfelejtjük. Pedig nem. Nekem is törte be anno fejem, szám, dobhártyám is beszakadt. Most ezeket névvel el se merném mondani. Egyszerűen szégyellem. De elegem van anyámból is, hogy nem lép. Ha neki jó ez, akkor legyen jó. Én viszont meguntam, és lépni fogok. Nem teszem magam teljesen tönkre, elég jól le vagyok már így is.

Anyám nem hajnaldó. Még nekem esik nekem, hogy nem hogy inkább tisztelném az apámat. Egy pszichológus is ráférne arra is. Meg hogy ha nem tetszi, akkor költözzek el, mert az ő háza, meg ne szóljak bele az ő dolgába. Majd megtudom ha felnőtt leszek. Ilyeneket mond az is. Rendőrség nem sokat tenne. Főleg, hogy anyám vallomást se tenne ellene...