Vannak itt olyanok, akik rossz házasságban élnek, de mégsem válnak?

Bár nálunk nincs gyerek,(és igazából az semmit nem befolyásolna) de vannak olyan dolgok amik együtt tartanak.

Sokszor veszekszünk, vagyis inkább én kelek ki magamból amikor már nem bírom.

Néha úgy érzem, hogy ez már a "vég", de valahogy mégis adok egy esélyt talán magamnak, talán a világnak, vagy nem tudom.

Szerintem ha válni akarnék (vagy bárki más) akkor nem kérdezné senki véleményét, akkor nem volna ez kérdés, hanem válna és kész.

Rengeteg olyan ember van, aki rossz házasságban él, mégsem válik.

Sok oka lehet, és főleg a nők oldaláról ismerem a helyzetet:

- anyagi függőség

- a társadalmi normáknak való megfelelés "a család szentsége", "holtomiglan, holtodiglan", "az apjára is szüksége van" ...stb.

- érzelmi zsarolás a másik fél részéről, sokszor fizikai fenyegetéssel párosulva "ha elhagysz, öngyilkos leszek/ megöllek"

- önbizalomhiány "mire mennék egyedül"

Nem akarok kéretlenül tanácsot osztogatni, de ha a gyerekek miatt maradnál, az fölösleges. Ők úgy járnak a legjobban, ha boldog, kiegyensúlyozott szüleik vannak. Márpedig, ha egy olyan emberrel élsz, akivel nem szeretnél, az minden, csak nem boldogság. Ez előbb-utóbb úgyis leesik nekik. És ott van a példamutatás is: ezzel azt látják, hogy "anya nem igazán akar apa mellett maradni, de azért megteszi. Tehát az embernek kompromisszumokat kell tennie, és nem szabad követnie a vágyait." Nem hiszem, hogy ezt akarod tanítani nekik.

Nagyjából az összes fentebb felsorolt k elmondható a családunkban.

Apám nagy alkoholista, 20+ éve nem dolgozik, viszont van ugye közös házuk, amit ugye az öregem nem akarna eladni, onnantól meg egyszerű mondani hogy "költözz el" meg "hagyj ott mindent". Anyám is mondta, hogy régebben kb beléjük nevelték ezt, hogy ő a nő akinek tűrnie kell, az ő szülei is ilyenek voltak, és az egész rendszer ugye a család mindenek előtt szöveget pumpálta beléjük.

Vagy ott van az, hogy 1 fizetésből nem lehetett volna minket eltartani, támogatni, főleg hogy családi ház, legalább nem kell bérleti díjat fizetni, meg a rezsi is csökkenthető fűtésnél, stb...míg ha albérletben lettünk volna, akkor rég éhen haltunk volna....vagy csak nem jöttünk volna egyetemre mert mentünk volna melózni mi is 18 évesen.

Ilyen szempontból tisztelem anyámat, mert beáldozta az életét hogy nekünk majd jobb lehessen, másrészt viszont ha választhatnék, inkább éltem volna le az életem egy ilyen "apa" nélkül.

"Én felnőttem, eljöttem, ők továbbra is idegesítik egymást, de most meg már a harmincX évre fogva nem fognak elválni, mert már beletörődtek. Személyes tragédiáknak tartom a ilyen életeket. Minden ember jobbat érdemel, mint hogy vegetáljon."

Hát ezaz...élnek egymás mellett nálunk is, csak napi ordibálás, vitatkozás, folyamatos stressz. Komolyan mondom, előző nyár óta csak karácsonyra mentem haza, de már első 10 perc után majdnem visszajöttem Pestre annyira nem érzem jól magam abban a közegben.

Szép dolog a házasság, ha működik, de ha nem, akkor véget kell vetni neki, még mindig jobb egyedül élni, mint egy "családban" az ellenséggel.

Jelzem, én elváltam, de azért leírom a tapasztalataimat. A mi házasságunk nem volt pokol, csupán unalmas, inkább testvéri egymás mellett élés sok-sok éven át. Szex már egyáltalán nem volt hosszú évek óta, ezen túlmenően a gazdasági közösség és a kommunikáció jól működött, ezért is halogattuk sokáig.

Felnőttek a gyerekek, mire azt mondtuk, ennyi elég volt, jár egy kis boldogság mindkettőnknek. Az addig felépített anyagi biztonságunkat szétromboltuk, kétfelé osztottunk mindent és mivel soha nem volt nagy jövedelmünk, a megfelezett vagyon alig volt valamire elég. Mindketten vettünk egy-egy lakást, természetesen hitellel, holott már nem vagyunk fiatalok.

A gyerekek már nagyok, de olyan kicsi lakást tudtunk mindketten venni, hogy egyikünknél sincs külön szobájuk, amit azért megszoktak az évek alatt.

Családi házban laktunk, most mindketten panelben, ami lényeges különbség.

Nem azt mondom, hogy megbántam a válást, hiszen ezerszer átgondoltuk, még párterápiára is jártunk, de hogy életszínvonalban nagyot zuhantunk, az biztos. És nálunk a gyerekeket is nagyon megviselte, bár nem voltak már kicsik.

Hogy boldogabbak vagyunk-e? Meggyőzőm magam, hogy igen.

Én azt nem írhatom,hogy rossz házasság,de tudom,hogy tudnék sokkal-sokkal boldogabb is lenni ennél.

Megpróbáltuk külön,de boldogtalanabb voltam,mint most.

Heti 60 órát dolgoztam,plusz házimunka,plusz gyereknevelés olyan,hogy ÉN évekig nem létezett.

Párom a szüleihez költözött,se hitel,se rezsi,se kajapénzt fizetni,csak a gyerektartást.Szülei a házban,nagyszülei a szomszédban,szóval a gyerekekre is volt mindig,aki vigyázott ő tudott élni,én meg vegetáltam.

És szerencsémre mindig jött egy kis tündérke akik (természetesen szintén otthon lakva,gyerek nélkül)le tudott engem húzni,hogy rossz anya vagyok,exem ne is álljon velem szóba,gyerektartást is minek fizet,miért vannak olyan sokat nála a gyerekek.

A belem kigüriztem és belefáradtam.

Adtam a páromnak még egy esélyt,ő jött vissza boldogan.

Próbálom tolerálni a "hülyeségeit" és csak a jóra koncentrálni.

Ha két háztartást kellene fenntartanunk, akkor hiába fizetné a gyerektartást rendesen, akkor is folyton güriznem kellene, hogy megéljünk, így meg a gyerekemre tudok koncentrálni, meg a háztartásra, legyen kaja stb.

Másik indok, hogy a gyereket nagyon fontosnak tartja a párom, ezért ha szétmennénk, iszonyú kontroll alá kerülnék, az élőfába is belekötne, így meg legalább nagyon nem szól bele semmibe.

Harmadik indok pedig, hogy ha nem jönnék össze új pasival, akkor nekem tisztára úgy tűnne, mintha még mindig egy család lennénk, csak vállaltunk egy rakás plussz macerát. És nem igazán tudok abban hinni, hogy 40+ évesen össze tudnék jönni valakivel, akivel jól érezném magam, sőt ennyi év vacak párkapcsolat után nem is keresnék, egyedül szeretnék élni. De a magányomat meg azért nagyjából a mostani életemben is tudom biztosítani, a párom mellett meg próbálok szépen elslattyogni, hogy minél kevesebbszer kössön belém.