Elvált emberek, mikor érzetétek úgy, hogy most az ideje?

Lehet ki fogsz nevetni, de engem bizony akkor ért az "isteni" szikra amikor véletlenül a Csernus doki beszélt a tv-ben, nem tudom hogy, hogy nem de nem kapcsoltam el. És akkor, és ahogy beszélt egy nővel ( akinek kb. hasonlóan rossz volt a házassága mint nekem és úgy bele tudtam magam élni a helyzetébe) olyan volt mintha rólam beszélne.

És mindenben igaza volt, ez volt a legdurvább felismerés.

Aztán hazajött a férjem, normális hangnem helyett megint csak veszekedtünk.

Egész éjszaka járt az agyam. Valóban jó ez így nekem? Így akarom leélni az egész életem? Nem is vagyok vele boldog. Hány életem van? 1! Jó ez nekem hogy folyton csak ordítunk egymással én meg folyton sírok? Majd 40-50-60 évesen akarok azon keseregni hogy nagyon elszúrtam és lehettem volna boldog is ha másként döntök?

Másnap reggel összepakoltam és elhagytam. Elváltunk. Jól döntöttem.

Érdekes, nálam akkor jött el a döntés, hogy elválok, amikor megszületett a fiam. Utánna nem sokkal. Túl sokat gondoltam a férjem mögé, hogy fantasztikus apa lesz stb..

De nem így lett, idegesítette a gyereksírás, túlordította őt is csak hogy meghallgassam és akkor mint egy hályog lehullott a szememről milyen ember is ő valójában.

Sajnos a párkapcsolatban mindig olyan valaki, amilyennek őt te látni véled. Én az gondoltam a férjemről hogy erős, mellém áll ha baj van stb.. De az évek tapasztalaiból nem ez jött le, felnyílt a szemem.

Egyébként a fiam miatt is el akarok válni, mert nem akarom hogy boldogtalannak lássa a szüleit együtt, akik mindig csak veszekednek.