Válás vagy birka türelem? Lesz egy kutyából szalonna?

Miért ment el? - megkísértették, elbukott. A főnöknője ráhajtott, szerintem volt is valami, rengeteget vitte magával fogadásokra, üzleti utakra, de ennek gyorsan vége lett. Rosszul esett, de emberek vagyunk, nem ítélkezem.

De maga az elköltözést anyós robbantotta ki egy műbalhéval, akkor már ugye a megkísértés miatt eléggé megingatható állapotban volt a zuram, anyós tett róla, hogy boruljon minden.

Azért nem fáj, ami történt (akkor nagyon kiütött, ezt nem mutattam senkinek, de padlóra tett rendesen), mert nagyon magamba néztem és beizzítottam a szunnyadó vésztartalékaimat, hogyan tudok egyedül is boldogan, stabilan megélni. Most éppen egy nagy álmomat élem (szakmailag), amik talán örökre szunnyadtak volna, ha továbbra is "kiszolgáló személyzet" maradok a férjem mellett.

Az a része zavar a legjobban az újrakezdésnek, hogy hangulatember és ilyenkor elvárja, hogy még én "pitizzek", pátyolgassam (mert ő mindent megtesz értünk, szerinte ő pl. remek férj, nem is értem honnan veszi), tapos és még én vigasztaljam, nem küzd meg a "démonaival", nem fogja vissza magát, rengeteg energiámat elveszi ilyenkor, amit békeidőben örömmel adok, ennek százszorosát is, de ha erőszakkal akarják elvenni, arra már rosszul reagálok, igazi energiavámpír ilyenkor.

Úgy érzem, nem elég, hogy lenyeltem a "megcsalásos" békát (nem volt tettenérés, tagadja azóta is), lenyeltem anyukája minden rigolyáját (és nyelem azóta is), nem elég, hogy nem hordoz a tenyerén - még kicsit sem (ezzel úgy vagyok, tényleg kiszolgáló személyzetnek születtem? tényleg ennyi, ami kijár nekem? nem akarok új pasit, a hátam közepére nem kívánok senkit), de ha már nem kényeztet, nem bókol senki (férjem szerint az, hogy "nagyon kívánlak", az nagy bók, szerintem meg nem annyira nagy), a véremet se szívja.

Úgy érzem, ha visszafogadnám, az ő életét élnénk, az ő hangulatához kellene alkalmazkodni ...

Békeidőben egyébként jó fej, tényleg jól elvagyunk, de ez a háromhetenkénti gödör állapot nagyon megterhelő. Attól tartok, ha jönnek a hétköznapok, ahogy majd öregszik, vagy bármi, akkor egészé életemben hallgathatom a nyavalygásait ... hallgatnám, és tuti én leszek majd a bajban mindig a támasza, nem is tudnék nem segíteni, hiszen szeretem, de mi lesz velem?

Nincsenek extra vágyaim, de ennél azért több megbecsülést, tiszteletet, szeretetet szeretnék ...

Önző dolog? Mert emellett, ha félreteszem az "elvárásaimat", tényleg működhetne a dolog ...

Megváltozna menet közben?

Gondolom nekem kellene tenni valamit, hogy jobban tiszteljen, szeressen, de az "adok, mindig csak adok - szeretetet, figyelmet, mindent" ez nem elég, ezzel csak az önző énjét szolgálom ki.

Tudjátok, igazán még nem küzdött meg azért, ami fontos neki - azaz a családjáért, még nem érezte, hogy elveszítheti a gyerekét, engem. Úgy érzem, ha nem küzd meg, nem is fogja tudni, miként becsülje meg.

De nem akarok játszmázni sem ... nem akarom féltékennyé tenni, nem akarom éreztetni, hogy lehet rosszabb is, ha nem kap az agyához ...