Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Megmenthető a kapcsolatunk? Bővebben lent.
Idén 21 leszek, fiatal feleség, és anyuka vagyok. Félreértés ne essék, nem véletlen, valahogy mindig egy kedves, szerető családot szerettem volna, szóval egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, sőt.
Sokáig voltunk együtt a házasság előtt a férjemmel, bár távkapcsolat volt, 220 km-re lakott tőlem. Össze nem költözhettünk, mert a szüleim kikötése volt, hogy előbb érettségizzek le (bár mindig is nagyon jó tanuló voltam, nem változtatott volna a dolgon, tehát inkább csak kötekedés volt a részükről). Miután befejeztem a gimit hozzánk költözött, ahol a szüleim továbbra is csak bántották, semmi nem volt jó nekik, amit csinált, pedig a világon semmi baj nem volt vele, dolgos volt, jólnevelt, mindenki más szerette, volt munkája, és utálja a piát. Inkább ez az utóbbi volt a gond, apám ugyanis elég erős alkesz, és a hugom pasijában remek ivócimborára talált, ezért volt mindig mindenért az én párom a hibás. Persze ők 2 évvel érettségi előtt simán összeköltözhettek, illetve a srác hozzánk költözhetett (uncsi lett volna csak hétvégeként fetrengeni a részegségtől), nekünk meg várnunk kellett... na mindegy. A lényeg, hogy folyamatosan éreztették velünk, hogy kevesebbek vagyunk, mint a hugomék, és hogy nem szeretnek minket annyira, mint őket. Úgy érzem mindez azért volt, mert jóval többek voltunk náluk, de mindegy, ezt csendben lenyeltük, gondoljanak, amit akarnak. Dolgoztunk mind a ketten, engem 2 főiskolára is felvettek (az egyiket még érettségi előtt), szuper állásom volt 19 évesen, jobb, mint anyámnak, szép kilátásaink voltak. Terveztük az albérletbe költözést is (házat nem vehetünk, mert pár éve a szüleim olyan rossz anyagi helyzetbe kerültek, h az én nevemre íratták a hitelüket, ami miatt persze azóta is hívogat a bank, mert most is elmaradásaik vannak, de pénz minden másra van... na mindegy), de elkéstünk vele, mert teherbe estem. Nem terveztük, de nagyon boldogok voltunk, minden rossz ellenére kitartottunk egymás mellett, és úgy döntöttünk, összeházasodunk. Sajnos a szüleink összevesztek, és tönkretették az esküvőnket, ezért nekünk még ebből sem jutott olyan, amilyet szerettünk volna.
Ezeket csak azért írtam le, hogy valamivel tisztább legyen a kép, hogy semmi jó nincs, amire legalább emlékezni tudnék, és erőt adna.
Megérkezett a pici babánk, akit mindennél jobban szeretünk. Az állandó vitákon kívül a szüleimmel nem volt semmi gond, úgy döntöttünk, velük maradunk még, amíg nem leszek elég tapasztalt, hogy albérletbe menjünk. Közben a páromat nem hagyta nyugodni egy vágya egy saját vállalkozás iránt, de tudtuk, hogy ez azzal járna, hogy rengeteget kellene dolgoznunk. Belementem azzal a feltétellel, hogy a babát soha nem szoríthatja háttérbe. Természetesen mindent megígért, de sajnos fél évnél tovább nem bírta. Már albérletben lakunk, de nem törődik velünk, nem viselkedik úgy, mint egy apa, mint egy férj... Eljár dolgozni, hazajön, itthon is csinálja a vállalkozást, de vérig van sértve, ha fel kell állnia, és oda kell mennie a picihez. Én itthon vagyok, viszem az ő vállalkozását (illetve, mikor jó kedve van, akkor a közös vállalkozásunk, ha veszekszünk, akkor az övé), nevelem, tanítom a picit, és vezetem a háztartást. Rengeteget dolgozok, de észre sem veszi, ha hazaér, és esetleg nincsen rend, akkor a fejemhez vágja, ha meleg étellel, kávéval, tiszta lakással, elrendezett munkával várom, ami általános, azt észre sem veszi. Ha egymáshoz szólunk, 90%-ban veszekedés a vége, nemi életet kb 2 havonta 1x élünk, romantika 0. Pedig van, hogy a szüleim elviszik a picit magukhoz, de általában akkor is dolgozunk, ha beszélünk, akkor is a munkáról. Azt tudni kell rólam, hogy nagyon érzékeny, érzelmes, romantikus típus vagyok, szeretem a meglepetéseket, nem csak kapni, hanem adni is, többször leptem már meg gyertyafényes fürdőzéssel, borral, ő meg még a születésnapjaimat is elfelejtette. Nagyon elhidegültünk egymástól, ráadásul egy olyan helyre költöztünk, ahol nincsenek babás ismerőseim, be vagyok zárva a 4 fal közé a picivel. Egy közös sétát is úgy kell kikönyörögni tőle, ha nagynehezen megígéri, akkor is beletemetkezik a munkába, és elfelejti, mit ígért. Persze, ha utána megemlítem, én vagyok a hibás.
Fáradt vagyok, és kimondhatatlanul szomorú. Már azt sem tudom, szeretem-e, egyáltalán nem az az ember, akit megismertem. Annyiszor beszéltünk már, kértem szépen, kértem csúnyán, most az utóbbi időben próbáltam úgy viselkedni, ahogy ő, tenni mindenre (a babán kívül, őt sosem tudnám hanyagolni), akkor meg a fejemhez vágja...
Minden percben sírni volna kedvem, de erősnek kell maradnom, hogy a pici ne érezze, hogy baj van. Nekem egy olyan családban kellett felnőnöm, ahol a szülők minden egyes nap veszekedtek, apám részegen verte anyámat, aki ész nélkül költekezett, és tett mindenre, ránk is (persze azért nem teljesen, mindig megvolt mindenünk, ami kellett - anyagilag. Soha nem fordulhattam úgy hozzá, mint ahogy szerettem volna, ha azt mondtam neki, hogy anya, szeretlek, akkor meglepődött... Ha az érzéseimről kezdtem beszélni, akkor ideges lett, és általában mindig az volt a vége, hogy ha megkerestem valamivel, hogy magamra vessek, az én hibám, én vagyok a rossz.). Ezt nem szeretném a lányomnak, meg akarom menteni a házasságunkat, de túl kényelmes így a férjemnek, hogy nem kel törődnie velünk, ha meg megszólalok érte, akkor én vagyok a rossz. Beszélni senkivel nem tudok, mint már említettem, az anyámnak hiába mondanám, a hugomnak meg pláne, továbbadná anyának, apának, mindenkinek, és azon csámcsognának, hogy milyen buta vagyok, mert ez az én hibám, és hogy ők mennyivel okosabban csinálták volna. Segíteni persze nem segítenének.
Gondolkodtam már azon is, hogy elválok, de nem lenne hova mennem, esetleg a szüleimhez, akiktől egész életemben hallgathatnám, hogy hogy elrontottam, és megalázottan kellene élnem mellettük, mindig is "alacsonyabb szintű" voltam, mint ők, vagy a hugom. Ezen kívül nem is tudnék már szerintem mást szeretni, meg valószínűleg engem sem tudnának, főleg, hogy van egy kislányom, aki a világon mindennél fontosabb nekem, és akinek ő nem kell, az nekem sem kell. A vicc, hogy volt már férfi, régi ismerősöm, aki teljesen komolyan azt mondta, hogy bánja, hogy "lecsúszott rólam", és ha bármi van, hozzá fordulhatok, a kislányommal együtt. Persze nem tudta, hogy gond van, senkinek nem beszélek róla.
Sőt, azóta is vannak, akik még mindig érdeklődnek irántam, nem is egy ember, de szeretem a családomat. Ha lennék 30-40 éves, már nem érdekelne a dolog, ha eddig jó volt jó lesz ez ezután is alapon, de 21 évesen még fiatalnak érzem magam ahhoz, hogy így éljem le az egész életem. Szeretném megmenteni a házasságomat mindennél jobban, nem csak a pici miatt, hanem azért is, mert valahol még mindig szeretem a férjemet, és tudom, hogy ő is szeret minket. Mit tehetek? Mit tennétek ti? Elválnátok? Maradnátok, és leélnétek az életeteket így? A vállalkozás megszüntetése nem jöhet szóba...
Köszönöm szépen a nagyon jó tanácsokat, jó látni, hogy vannak még kedves, és értelmes emberek a világon.:)
A problémánk úgy néz ki megoldódott, jó ideje nem veszekedtünk. Aki hasonló cipőben jár, annak csak azt tudom tanácsolni, mint ami nekem is írtak: sokadjára is le kell ülni beszélgetni, megvárni egy olyan időpontot, amikor mind a két fél nyugodt, és egymásra tud figyelni. Tisztelettel, felnőttek módjára kell megbeszélni a dolgokat, és minden rendben lesz.:) Én azt hittem, itt a vége, megkeseredetten kell leélnem az életemet, de szerencsére szinte jobban dúl a szerelem, mint az elején, csak tiszteletben kell tartani egymás érzéseit és vágyait is.:)
Mégegyszer köszönöm!
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!