Mit tennétek? Bővebben lent.

Pár éve megismerkedtem egy sráccal, egymásba szerettünk, minden úgy volt, ahogy lennie kell. Én gimi után dolgozni kezdtem, szuper, stabil állásom volt, szerettem is bejárni, jól is kerestem, ő is dolgozott, minden rendben volt. 2 főiskolára is felvettek, közben egyre sikeresebb voltam a hobbimban is, egyre magasabb szintekre léptem, szóval szuper életem volt, ilyet kívánok mindenkinek. Egyedül annyi rossz volt a dologban, hogy a szüleim valamiért kezdettől fogva nem akarták elfogadni a páromat (eddig bárkivel jártam, senki nem tetszett nekik), és ezt éreztették is velünk. Inkább velem is ridegebbek lettek, mint hogy legalább megpróbálják megismerni. Nem ártott pedig senkinek sem, nem bunkó, nem c típusú állampolgár, nincs beütése, az ég világon semmi baj nincs vele, csak nem iszik (egy kicsit sem), mint apám (akinek a hullarészegség az alapállapot), illetve nem multimilliárdos, amit anyám elvárt volna.

Aztán kiderült, hogy terhes vagyok. Nem számítottunk rá, védekeztünk is, a mellett történt. Ha már így lett, azért nagyon örültünk neki, szerettük egymást, meg se fordult a fejünkben, hogy ne tartsuk meg a picit. Anyámék még ellenségesebbek lettek, az esküvőnkre sem jöttek el, szóval az is olyan volt, amilyen.

Kb. 9 hónapig a baba születése után nem tudtunk elmenni otthonról, a szüleimnél laktunk. Az egész szenvedés volt, mindenbe bele akartak szólni, bármit csináltunk, az rossz volt, minden nap veszekedtünk...

Hozzá tartozik a történethez, hogy hitelt sem tudtunk volna felvenni, azon kívül, hogy nem tudtuk volna fizetni, a szüleim hitele is az én nevemen van, tehát még egy jó darabig nem is fogunk tudni (ők bebukták az övéket -svájci frank-, és hogy ne vigyék el a házat, 10 milliót vettem fel).

Pár hónapja végre el tudtunk jönni onnan (persze akkor meg azért voltunk mi a hülyék, mert ott minden megvan, itt meg fizetünk egy albérletért...persze, csak közben nem őrülünk bele abba, hogy minden nap, de tényleg minden nap, szünet nélkül veszekedni kell valakivel), de egyáltalán nem lett jobb.

Közben egy vállalkozáson dolgozunk, ami a párom álma volt, de úgy kezdtünk bele, hogy megígérte, hogy nem lesz fontosabb, mint én, vagy a baba. Gép előtt ülős munka ez, segítettem mindenben, amiben csak tudtam neki, nélkülem szerintem nem is tartana itt, voltak kapcsolataim ebben az ágban. Sajnos nem tudta elkerülni, hogy átessen a ló túloldalára. Jelenleg úgy néz ki egy napunk, hogy hazajön a munkából, eszik, és leül a gép elé. Ha én nem játszok a picivel, akkor szegénykém csak van a járókában, persze olyan is kell, de nem egész nap. Fáradt vagyok, szeretném, ha segítene, de egyszerűen nem képes rá. Kipróbáltam, ha hagytam a gyereket sírni a járókában, vagy meg se mozdult, akárhogy üvöltött, vagy nagy nehezen felkelt, és még engem szidott, hogy nem vagyok képes megmozdulni...

Alapból vashiányos vagyok, a terhesség óta elég durván, szülés után vérátömlesztést is kellett kapnom + vasinfúziókat előtte, annyira le voltam gyengülve. Most sem érzem magam jól, gyenge vagyok, és iszonyúan fáradt, de nem érdekli. Próbáltam szépen mondani, próbáltam csúnyán, veszekedve, de semmi nem hat rá. Ráadásul szokik le a cigiről, és szenved a nikotinhiánytól, és ideges, ha hozzám is szól, nagyon bunkón. Elegem van ebből, véget akarok vetni az egésznek, de abból a 38ezer forntból, ami nekem jár (gyes) nem tudom egyedül nevelni a kicsit. A szüleimhez nem mehetek vissza, mert ugyan a picit imádják, minden nap azt hajtogatnák, hogy "én megmondtam", túlzás nélkül, minden nap. Nincs barátom, akinek elmondhatnám, mit érzek, mert szégyellem, illetve, akinek elmondhatnám, az meg nemsokára kiutazik külföldre az ottani párjához, és talán többet nem látjuk egymást. Teljesen tanácstalan vagyok, a legjobbat szeretném a pici lányomnak, ezerszer többet érdemel, mint amit jelenleg adni tudok neki, de segítségre van szükségem, és nem tudom, kihez forduljak. Ha meg tudnám oldani egyedül, az lenne a legjobb, de erre esély sincs. Nem tudok így élni tovább, minden nap eszembe jut, hol tartottam, milyen jövőt építhettem volna fel, aminek 20 évesen már a felénél jártam, de a helyett, hogy a párom segítene abban, hogy visszakerüljek, még hátráltat is. Nem tudom, mit csináljak, elegem van, meg fogok őrülni így. Nem érdekelnek a negatív, kioktató kommentek, ha ilyenre lenne szükségem, hazamennék a szüleimhez. Segítség kell.