Kérlek írjatok, mit szóltok ehhez?

Amint korábban is írtam, azt gondoltam, hogy nem múlthétről mostanra lett ilyen, hanem amióta csak ismered, ilyen, csak nem esett róla szó, hogy világéletében agglegényéletet akar élni, te meg gyerekeket akarsz szülni, és most derül ez ki, hogy más a jövőképetek.

Az már mindegy, hogy mellé van-e új kedvese. Az alap ok akkor is a fenti; szeretné kivonni magát ebből a családnak egyre jobban látszó kompániából, mert nem az ő világa.

Szerintem a férfiak nagy részében szintén vannak szülői ösztönök, azonban ez náluk inkább abban nyilvánul meg, hogy tovább szeretnék adni a génjeiket, jókat játszani velük, mikor olyan kedvük van, dicsekedni velük, ha jó gyerek volt, meg amúgyis: követendő mintaként áll mindannyiunk előtt az, hogy családot alapítsunk. Kötelességnek, az élet velejárójának érezzük, és ebben az ideálisnak lefestett világban az emberek általában nem képesek mérlegelni, hogy egy ilyen súlyos döntésnek, mint a gyermekvállalás, vannak negatív oldalai is, amivel - tetszik, nem tetszik - a legtöbb pár képtelen megbírkózni. (Főleg, ha csak az egyik fél dolgozna azon, hogy ne menjen a kapcsolat rovására a gyermekvállalás)

Az igazság az, hogy a párod valószínűleg link, megbízhatatlan, nagyvilági alak, akinek a pörgés a mindene. Persze, hogy imádja a kis sarját, hisz szülője. De a poronttyal olyan változás állt be az életetekbe, aminek kapcsán te anyává váltál, ő pedig maradt ugyanaz a férfi ugyanolyan igényekkel, csakhogy immár kötelessége gondoskodni egy gyerekről is. Sajnos rengeteg kapcsolat a gyermekvállalás után siklik ki, amit nagyon nem szeretünk bevallani magunknak, de itt persze nem a gyerek a hibás , hanem az, aki nem mérlegelte megfelelően a babavállalás következményeit.

Én azt mondom, ha menni akar, hagyd. Maga ez a kijelentés akkora sebet okozhatott neked, hogy ezután a bizalom teljesen megszűnik, és egy alapjaiban lerombolt várat újjáépíteni kisgyerek mellett majdhogynem lehetetlen - főleg, ha amit te felépítesz, azt ő másnapra lerombolja.

Attól, hogy képes vagyok szeretni, még nem biztos, hogy alkalmas vagyok komoly párkapcsolatra. És attól, hogy imádom a gyermekem, még önmagában nem leszek jó, felelős szülő.

Sok erőt kívánok!

Ezt a jó szülő dolgot az élettársadra értettem. Imádja a fiatokat, tiszta sor, de ettől még sajnos nem érez valódi felelősséget iránta. Vagy érez, de nem tud megbírkózni vele.

Merítkezz a fiadból! Minden rendbejön, így vagy úgy, meglátod!

Éretlen. Vagy felszedett valami új bigét.

Hogy valakinek fontosabb a motorozás, mint a gyereke....

Nem olvastam el a többi hsz-t, talán valaki már írta.

Az én férjemnek is volt egy ilyen "megőrülése" amikor 1,5 éves volt a lányunk. Egyik este még áradozott hogy milyen jó hogy már ezt-azt lehet vele csinálni, milyen okos, milyen gyorsan tanulja a szavakat stb. Aztán következő pénteken hazaköltözött az anyjához. Magyarázat semmi. Teljesen kiborultam. Anyukám idejött 3 hétre, én elkezdtem bölcsit keresni meg beszélni a főnökömmel hogy mikor tudnék visszamenni. 2 hétig egyáltalán nem jött, én hívtam de nem vette fel, aztán már csak sms-t küldtem hogy engem elhagyhat, de a lányát nem.

Összesen 3 hónapot töltöttünk külön, mint később bevallotta ennek nagy részét ő panziókban, haveroknál mert az anyja is kidobta amikor megmondta hogy hát neki most szünet kell az apaságban.

Nagyon nehéz volt érzelmileg amikor visszajött, de nagyon sokat javult: ém már ugye dolgoztam, ő is, munka előtt-után sokat segített a házimunkában, eljött táppénzre a lányunkkal, hétvégén programokat szervezett. Ekkor jöttem rá hogy ez így lenne normális és ez nem szívesség a részéről.

Ennek 2 éve, nem bántam meg hogy újra kibékültünk. Jó apa, jó férj.

Egy ideje beszélgetünk a kistesóról de én bevallom, félek kicsit :-(