Szerintetek melyik fél hibájából érnek véget a házasságok leginkább?

Azért a pszichológia nem ilyen fekete-fehér.

A férjem hajlamos mások helyett elintézni dolgokat. Én is az utóbbi időben vettem észre, hogy ha kell valami, akkor előbb küldöm el a boltba, minthogy én elinduljak. Sőt, ha valamit halogatok, akkor egy idő után megcsinálja helyettem és egy szót se szól. Így könnyű szépen lassan átcsúszni a kényelmes verzióba és ráhagyni mindent.

Ezek nem egyik napról a másikra történnek, hanem lassan szokik hozzá az ember.

mindig kettő kell ahhoz, hogy jó legyen illetve rossz. Az egyik rosszat tesz ami a másiknak nem jó.

Azt mondanám ha eg ytizes skálán vennénk alapul mértékét annk, hogy ki milyen mértékben vétkes akkor azt mondom ha fönnmarad mondjuk a2 ill 8 arány akkor van gond, de ha hamarosan ebből 3-3 lessz akkor már alakul. szóval kettőn áll a vásár.

Mondom a saját tapasztalatot, és döntsd el te, hogy kié inkább a hiba.

Külön városokban éltünk, mindössze 3o km-re egymástól. Én előre megmondtam, hogy nem költözöm oda, volt férjem lelkesen benne volt, hogy ő jönne ide. Jó. Kinéztünk egy házat itt, ő lelkesen benne volt, hogy vegyük meg, kölcsönt megbírjuk, persze, hogyne, kertes ház, az a fontos. OKÉ. Összeházasodtunk. Első évben mondta, hogy nem kapott itt állást, de jövőre biztosan lesz. Rendben. Jövögetett, eleinte nagyszerű volt minden, főzöcskéztünk együtt, utaztunk, minden gyönyörű. Eltelt az év, és megint nem volt állás itt (tanügy). Hát istenem, előfordul. Terveztük a babát, be is jött. És mit ad isten, ahogy terhes lettem, kezdett kevesebbet jönni, míg már csak kempingezni járt ide, hétvégén egy-két napot, a többit ülte a szülővárosában az anyuci szoknyáján. Hol a fogát csináltatta, hol dolgozatot írt, hol munkája vagy magánórája volt. Más bajok is kezdték felütni a fejüket: tűnt el a fizetése. Kezdtem nem látni egy banit sem belőle. Számlák meg ugye vannak, és enni is kéne. Valahányszor rákérdeztem, még fel is háborodott, hogy mit érdekel engem az Ő pénze. Rengetegszer kaptam hazugságon, és ami feltette a koronát mindenre az az volt, mikor megkaptam a zálogház cetlijét a zsebében: beadta a jeggyűrűjét a zaciba. Már amúgy is egy rossz szó vagy egy ferde tekintet választott el a kibukástól, na ez túlrugott rendesen. Mikor azt mondtam, hogy el akarok válni, azt mondta, hogy oké, és különben is, én nem vagyok jó háziasszony, és itt "ő csinál mindent...".

Namármost. Tény, hogy nem vagyok jó háziasszony, nem tudtam akkor még főzni se rendesen, és nem vagyok rendmániás, de ezeket tudta mielőtt elvett, és sosem volt kifogása. Avagy úgy gondolta, majd házasság után "megasszonyosodom"? Nem tudta, hogy én nem változom. Amit én nem tudtam, hogy amiket ő mond, állít vagy egyetért, az nem föltétlenül úgy van. Váláskor mondta, hogy miért nem mentem én az ő városába, hiszen a szülei úgy képzelték (anyósék külön gyönyör voltak, de nem részletezném itt), és akkor elképedtem, hiszen az első dolog volt, amit tisztáztam, mikor komolyodott a kapcsolatunk, hogy nem fogok odamenni.

Hamarabb kiismerhettem volna, az tény.

Lehetett volna őszinte hozzám, az is tény.

Tehát?

Mind a kettő. Egy kapcsolatért két ember felel. Az is hibás, akit megcsalnak, akivel nem foglalkoznak és az is, aki megcsal és aki nem törődik veled.

Az pedig elég érdekes, hogy sokan nő itt arra panaszkodik, hogy soha nincs semmire ideje, a férje nem csinál semmit, ennek ellenére nem először olvasom a kérdését és az órákon át tartó szapulását.