Érdemes ezt így folytatni?

Kedves Kérdező,

az én helyzetem sokban más, mint a tiéd (5 évnyi kapcsolat, 3,5 évnyi házasság, 3 éves nem tervezett gyerek és két teljesen ellentétes ember), de azért leírom neked én is, hol tartok most. Az egész történetet nem mesélném el, mert nagyon hosszú lenne és nem is lényeges. Legyen elég annyi, hogy számtalan vita, veszekedés, verekedés(!), komolyan kiújuló depresszió enyhe öngyilkos gondolatokkal és 8 hónapnyi különélés után végre-végre ezekre a szerintem lényeges dolgokra jöttem rá:

- A férjem egyáltalán nem rossz ember. Igaz, hogy nem olyan, amilyennek ÉN szeretném őt tudni, nem úgy szeret, ahogyan ÉN elvárom tőle, nem úgy gondolkodik, ahogyan ÉN teszem vagy épp szeretném, ha tenné stb. - nem, mert ő NEM ÉN vagyok, hanem valaki MÁS! Nem mérhetem őt magamhoz, nem indulhatok ki magamból, amikor őt ítélem meg, mert teljesen más emberek vagyunk. Így pl. más a szerepünk a házasságunkban, a lányunk életében is...

- A férjem imádja a lányunkat, aki szintén nagyon apás. És bár sok "hibát" elkövet (szerintem) a gyereknevelésben is, de mindeközben jé, tényleg látom rajta, ha jobban odafigyelek, hogy igyekszik jól csinálni, ahogy csak képes. - Ugyanez igaz egyébként rám is.

- Nem nagyon szereti a munkáját, de mégis nap mint nap megy dolgozni, hogy nekünk megteremtse azt, amire szükségünk van. Lehet, hogy sokszor idegesítően panaszkodik nekem (nagyrészt okkal), hogy fáradt és pihenni szeretne a házimunka vagy a közös program helyett, vagy épp több figyelmet akarna magának tőlem; de ha alaposabban megnézem, valós oka és joga is van ehhez. Becsületes és szorgalmas, akármennyire is "nyafog" néha. - És én ugyan nem csinálom ugyanezt időnként?

- Itthon bármi kérésem van, szinte mindig megteszi, amit kérek. Persze van, hogy nem rögtön és nem mosollyal az arcán, de majdnem mindig segít. Korábban sokszor vágtam azt a fejéhez, hogy lustálkodik; aztán elgondolkodtam. Nem, a helyzet az, hogy ÉN nem vettem észre, hogy hányszor és mennyit segített nekem már eddig is!

- És végül: alapból olyan városban él, ahol nem szeret lenni (az én szülővárosomban lakunk). Ezt neki, aki fővárosi, nagyon nehéz elviselni, mert igazi pesti lokálpatrióta. De mégis, ennek ellenére lejött ide, nem egyszer és nem is kétszer! Először miattam, aztán pedig miattunk, a lányunk és hármunk miatt is. Ma már látom, hogy ez volt a legnagyobb áldozat, amit ő maga meghozhatott értünk - és megtette, többször is. - És vajon én megtettem-e érte, értünk ugyanezt?

Hogy hogyan, miben lettem én okosabb mostanra? Lassan, fokozatosan rádöbbentem - sok-sok-sok vádaskodás, meg nem értés és oda-vissza anyázás után, pont a sorozatos viták által! -, hogy nem a férjemben volt/van az elsődleges hiba, hanem BENNEM! Abban, ahogyan én eddig láttam a világot és őt, amit a dolgokról gondoltam! Azt hittem, képes vagyok objektív lenni és jól ítélni, de be kellett látnom, hogy nem, rosszul csináltam korábban!

Ma már talán elmondhatom magamról, hogy még tudatosabban figyelek magamra és őrá is és megpróbálom elejét venni a vitáknak. Nagyon hosszú utat jártunk be mindketten, egymással is, nagyon nehéz volt egyáltalán kimonda(t)nunk egymásnak dolgokat. Pl. megfogadni és meg is tenni! azt, hogy ezentúl őszintébbek, nyíltabban leszünk egymással. De talán sikerül. A kulcsszó nálunk (is): TÜRELEM.

Mindenhol ezt hajtogatják - és lám, tényleg ez lehet a titok. Mindketten megpróbálunk toleránsabbak lenni egymással, jobban odafigyelni egymásra és szólni a másiknak, ha valami mondanivalónk van (akár jó, akár nem). Odafigyelünk magunkra, kritikusak vagyunk és nyitottak a másikra. És még sorolhatnám... minden olyan dolog, ami azt segíti elő, hogy ne távolodjunk el egymástól, hanem épp ellenkezőleg, közelebb hozzon minket. És itt elsősorban és hangsúlyosan a KOMMUNIKÁCIÓRA gondolok, mert nagyon azt látom, hogy legtöbbször ezen buknak el a kapcsolatok...

Sose gondoltam volna, hogy ez ennyire nehéz tud néha lenni, pedig szociális területre készülök, emberekkel/tanácsadással foglalkozom...

A konklúzió pedig: Mielőtt kimondod a végső szót, Kérdező, ülj le és gondolkodj el az életeteken. Ha elválsz, olyan döntést hozol MINDHÁRMOTOKNAK, amit nagyon nehéz lesz később visszacsinálni, ha egyáltalán lehetne. Tudod, érzed, mekkora felelősség ez...

Gondold végig még egyszer az egészet - de most próbáld meg másképp, ne úgy, ahogy eddig tetted! Ne a "régi éned" fejével, hanem az új, bölcsebb éneddel, aki tanult a korábbiakból. Aki nem(csak) azt tanulta meg, hogy "ú, de elszúrtam vele" vagy "legközelebb jobb pasit kell majd találnom magamnak", hanem inkább azt, hogy "lehet, hogy más szemmel, más megközelítésből kellene néznem a dolgokat, akkor jobb lehetne..?".

Klisé, de minden házasság megromlásához 2 ember kell. Ez arany igazság! Csak sokszor az a baj szerintem, hogy a másik erdejétől, hibáitól nem látjuk meg a saját fánkat, bajainkat.... Pedig itt kellene kezdeni a nagytakarítást, mert erre van a legnagyobb kihatásunk!

Én végül hála az égnek eljutottam a "nagy felismerésig" - ezért sem kezdeményeztem végül a válást.

Kívánom neked/nektek is a legjobbakat!

És egy utolsó reakció: a szerelem szerintem is elmúlik általában. Egy házasságot, folyamatában legalábbis, már nem erre kell építeni. Jó és örömteli, ha megmarad, de akkor is múlandó.

Aminek viszont maradnia KELL, az a szeretet, mert ez fog titeket együtt tartani a jövőben. Ha szeretettel sem tudsz gondolni a férjedre, az már nagyon komoly baj....