Váljak és könyörögjem vissza magam a szüleimhez? Mit csináljak, ha boldogtalan vagyok, de egyedül nem boldogulnék?

Férjemmel másfél éve vagyunk házasok, a kezdeti tündérmesénkből mára semmi nincs. Nem leszek álszent, az anyagi biztonság és az általa nyújtott életszínvonal miatt vagyok vele már csak. Úgy gondoltam, jó ez így, máshol sincs szerelem, de cserébe még szegények is és ami összetartja őket, az a közös lakáshitel, vagy albérlet.

De most felkeltette valaki a figyelmem, akivel ismerkednék, de nem úgy, hogy közben a gyűrű ott van az ujjamon még... Ő tud arról, milyen a házasságom, mondta is, hogy segít bármiben, de nem akarok csöbörből vödörbe esni, hogy egyik férfitől megyek a másikhoz és ugyanúgy függnék tőle anyagilag, mint most a férjemtől.

A szüleim pedig még az esküvő előtt mondták, hogy szerintük ennek nem lesz jó vége, várjak még, higgyem el, hogy az ilyen kapcsolatok nem végződnek jól (nagyobb a korkülönbség köztem és a férjem között). Én bennem meg az volt, hogy "csak azért is" megmutatom, hogy majd mi leszünk a kivétel, a mi házasságunk működni fog... Ezt akartam, tényleg szerelemből mentem hozzá, de aztán valami félrement nagyon.

A gond az, hogy tőle függök anyagilag, egzisztenciálisan, mert ahogy hozzámentem, kiiratkoztam az egyetemről, közvetlenül a zv időszak előtt.

Van egy lakásom, amit még a szüleimtől kaptam, de azzal maximum az albérlet árát spórolom meg, megélni nem tudnék miből. Egy ügyvéd barátnőmet kérdeztem az asszonytartásról, azt mondta, hogy esélytelen, hogy ezt bármelyik bíró megítélje a részemre. Így maradtak a szüleim, akikkel még mindig jóban vagyok, nagyon szeretem őket, de érezhetően másabb a kapcsolatunk, mint a párom előtt volt.