Azok a párok akik elválnak, sose szerették igazán egymást?

én nem jelenteném ezt így kategorikusan ki. Mi pl. szerettük egymást, sőt, én még most is szeretem a férjemet, de egyedül kevés vagyok ahhoz, hogy túléljük a válságot. Helyette nem szerethetem önmagam, ez a legnagyobb problémám.

Vannak érdek házasságok is!Nem feltétlenül a szerelem miatt házasodtak össze.

Igaz szerelemmel biztosan nem. Maximum azt hitték. Az igazi szerelem az örök, még ha feltétlen szeretetté alakul, akkor is örök és képtelen megválni tőle.

Én elváltam. De szerettem a férjem, de az emberek változnak, más dolgok érdekeltek minket, nem voltak szinte már közös programjaink, egyszerűen csak éltünk egymás mellett, elmúlt a szerelem, továbbléptünk. Rengeteg kompromisszum tartozik egy kapcsolathoz, amit szerelmesen meg egy kapcsolat elején még sokkal könnyebben megköt az ember, de később már sok dolognál azt érzi az ember, hogy már megint adjam fel ezt, vagy fogadjam el azt, és akkor már nem működik úgy a dolog. :-((((

Szerintem pont hogy a nagy szerelmek, a rózsaszín ködben kötött házasságok esetén gyakori a csúnya válás, mert sok esetben kiderül a köd elmúltával, hogy a pár nem összeillő, együtt élni képtelen. Először csak kisebb villongások, viták alakulnak ki, aztán vérmérséklettől függően jönnek a komolyabb, szenvedélyes marakodások, a csendes tüntetések, megtört hallgatások, a sérelmek gyűjtögetése, a bosszúvágy, féltékenységi rohamok, az elhidegülés, a törlesztgetések, elindul a gyűlölködés, majd egy cirkuszos válás.

Mi nagyon, nagyon szerelmesek voltunk. Mindkettőnknek ez volt az első kapcsolata (pl. szüzességünket együtt vesztettük el). 10 év után házasodtunk össze...és sajnos elég gyakori a válás téma. Nem tudunk a pénzről beszélni, a családok eltérőek, alig van szexuális vonzódás, meddők vagyunk, felőröl bennünket, hogy nem lehet babánk, örökbefogadni nem akar....és szerintem az élet legtöbb területén különbözünk...persze azért nagyon bízom benne, hogy túléljük...de tényleg iszonyat nehéz. Alig van romantika én meg az a tipikus romantikus vagyok....persze a sok eltérés néha brutális veszekedést eredményez...aztán jön pár szép nap és minden görög tovább. Hogy boldog lennék? Néha..talán. De azt gondolom mással meg más problémák lennének..nem akarom az egészet újrakezdeni..randizgatni....küzdünk...

Sajnos vanolyan,hogy más irányba változnak az emberek,hiába élnek közös életet.Nálunk az volt a baj,hogy eltérő hőfokon égtünk már kezdetben,én kevésbé,de nem láttam ebben a későbbi bajt.azzal áltattam magam,hogy így jó,nem tör majd annyira össze,ha ő is elhagy.Előtte nagy szerelmi csalódáson mentem keresztül.Jöttek a problémák,amiket akkor nem láttam: nem kaptam meg tőle azt a kedességet,amit igényeltem volna,gúnyolt engem többminden miatt,ha hozzám nyúlt,mindig csak fogdosás volt,amit nem szerettem,de őt ez nem érdekelte,a szexet egyre inkább nem akartam vele,ő meg sokszor unaloműzőként naponta akár többször is akarta,ha nagyritkán valamiben nem hagytam rá,hogy neki van igaza,lökdösött,rángatott. Volt,hogy csak azért maradtam,mert féltem,hogy az anyósom miket fog rám mondani,meghogy mennyi mindent tettek értem...nem akartam hálátlan lenni.Nem ismertem föl időben,hogy nem lesz ez így jó,mert azért általában egész jól megvoltunk.Szültem két gyereket.Aztán elmentem dolgozni,és akkor megérezetem,milyen az,mikor megbecsülik az embert és elfogadják olyannak,amilyen.(Elég bolondos tudok lenni,ha felszabadultnak érzem magam.)Nem tudom,hogy változtam-e,vagy csak a rég szunnyadó énem ébredt föl,de fölismertem,hogy már nem szeretem a férjemet,és egyre nehezebb volt vele együtt élni számomra.Végül sok nyűglődés után mondtam neki:elválok.Monoklim lett belőle, és nem engedi velem a gyerekeimet,mert anyám néhány hét után úgy gondolta,nem hiányzik neki ez az egész,kijelentette,mégsem költözhetek hozzájuk a gyerekekkel,és különben is,tessék maradni.Majd ezt megbánta,mehetnék,amikor akarok,azóta viszont a férjem ezen lovagol és másik iskolába,óvodába kellett volna vinni a gyerekeket (10 Km-rel arrébb laknánk,és a munkarendem miatt anyuékkal helyben tudnánk megoldani)ezt pedig nem engedi,oldjuk meg,hogy ugyanoda járjanak,és már vihetem is őket.Anyuék erre nem hajlandók.Innentől állítólag nincs bíróság,ami nekem ítélné a gyerekeket,a bíró a második tárgyaláson azt javasolta,költözzek egyedül,és oldjuk meg közös megegyezéssel,közös felügyelettel.Van rá 4 hónapunk. Férjem persze nem akar válni.Én úgy belesoványodtam,idegileg tönkrementem már,hogy azt sem tudom,hova bújjak,mikor hazajön a férjem,csak ne kelljen újra hallgatni,hogy "nincs az a bíróság...itt jobb helyük van...te akarsz elválni...mindenki azt mondja,hogy neked annyi,annyit se láthatod majd a gyerekeidet,mintha most megegyeznénk,menj csak el,majd kialakul...hova tesszük a kukimat..."Én meg nem akarom elhagyni a gyerekeimet,csak őt.Úgy érzem,rám még nagyobb szükségük van(6 és 8 évesek), mint egy nyers,merev apára,aki alig tud játszani velük.Én is ugyanúgy engedném,hogy együtt legyenek,amikor csak tudnak,annyit amennyit csak tudnak,de ő a gyerekekre való tekintettel beszabályozná,mikor és hogyan láthatom őket. Sajnálom,hogy nem láttam időben,hogy nem lesz ásó,kapa,nagyharang.

Maximálisan együttérzek Vled.