Mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel?

Van egy 3 éves gyermekem. Az apjával január óta külön vagyunk. Szülés után nagyon depressziós lettem, majdnem elvesztettem a gyerekem. Sürgősségi császárral született végül, ezt máig nem tudtam feldolgozni, hogy nem szülhettem simán. A mostani kilátások szerint valószínű, sajnos nem is lesz több gyermekem, amit sajnálok.

A gyerekem apja, mondta ki, hogy legyen vége, mert ő már nem szeret. A gyerek felügyeleti joga közös, megosztottuk egymás között a napokat, kivel mikor van a kicsi.

A kislányom apja, azóta is olyanokat mond, hogy:

reméli találok normális férfit, bánjon jól velem, mert ez a gyerekünk érdeke is, hogy milyen állapotban vagyok lelkileg

kérdezte, nem-e tudnék a házában segíteni, mert dolga van, de őt az sem zavarja, ha ott alszok, mert amíg nincs senkije, miért ne aludhatnék ott, mert a gyereke anyja vagyok

sikerült elintéznie, hogy vegyen új kocsit, azt mondta menjünk el kirándulni közösen

azt mondja, hogy azért szervez közös programokat, hogy a gyerek érezze van anyja és apja is.

A lényeg, hogy nekem kellett költöznöm, az a ház az övé. Nekem így nagyon nehéz túllépni, mert azt sugallja, hogy újra akarja kezdeni, amikor meg ezt megkérdezem, akkor azt mondta, hogy nem, nincs újrakezdés.

Mindenesetre a szakítás a "jó" terápia a szülés utáni depresszióra. A kicsi sem egy könnyű eset. Nagyon sok minden bántott engem, mert feleségül sem vett, holott nem erről volt szó. A kicsi születése óta nem voltunk kettesben sehol sem. Ha el is mentünk valahova, végigüvöltette az utat, mert nem tudott megülni a gyerekülésben. Vergődött,csapkodott. Hiába szórakoztattam, nem volt jobb. Én nagyon hamar kiégtem ebben, próbáltam helyt állni erőn felül is, de olyan szinten elfáradtam ebben az egészben akkor, hogy én is azt mondtam, legyen vége, mert sem örök élettárs sem pedig egy robot nem akarok lenni örök életemre. A hétvégék a következőképpen néztek ki: apa elment úszni, futni én meg persze maradtam otthon a gyerekkel. Bennem is van hiba, mert nem olyan szülésre készültem, hogy másnap műtét.

Én nagyon ki vagyok már ettől , mert csak annyit kértem tőle, hogy ténylegesen is legyünk 1 család, férj, feleség , gyerek.Mindig csak a kifogások jöttek. Rosszul esett és az is, ha lett volna valamire igényem, mindig én voltam háttérbe szorítva. Én elhiszem, hogy neki sem könnyű, de amikor olyanokat mond, hogy vásároljunk be közösen, mutassam meg neki, hogy mit hogy kell főzni, mert ha nála van a kicsi, ő is meg tudja csinálni, nem tudok rajta kiigazodni. Én egy kicsit messzebb lakok tőle, erre is azt mondja, hogy örülne, hogyha közelebb laknék, mert ez a gyerek érdeke.

Én magamban sokszor azt mondom, hogy akkor vagy üljönk le beszéljük meg, hogy merre hány méter, ki mit szeretne. Vagy csak tényleg annyi legyen a kommunikáció, amikor nála vagy nálam van a kicsi, hogy a gyerekkel mi a helyzet.

Engem ez így érzelmileg nagyon bekavar, alakulóban is van kapcsolatom és nem tudom megélni , mert érzelmileg sokszor nem vagyok a párommal. Elmondtam azt is a gyerekem apjának, ha férjként állt volna mellettem ( és nem, nem érdekelt a háza , sem a vagyona, mert direkt kértem erre az esetre a házassági szerződést) máig egy család lehettünk volna.

De lehet, hogy csak én látom úgy, hogy most jött rá, hogy egyedül van. Nem tudom..