Elvált szülők felnőtt gyerekei, ti mit bántatok meg utólag?

#4 vagyok. Nálunk elég hamar megromlott a kapcsolat, kb 5 éves lehettem amikor emlékszem hogy elég sokat veszekedtek (akkor már 15 éve együtt voltak). Tehát már addigra is romlott volt. Csak talán még nem annyira meg nem is volt annyira szokás olyan könnyen elválni. Nem vagyok öreg (20-as éveimben járok) de szerintem manapság az emberek sokkal könnyebben,gyorsabban lépnek ki, válnak stb. Na mindegy. Tehát ők miattunk maradtak együtt még nagyon sokáig. A végen amúgy az utolsó pár évben egyébként nem is veszekedtek, csak éltek egymás mellett.

Hogy a gyereknek mi a jó....nehéz kérdés.

Lehet én most önző leszek, lévén nekem nincs gyerekem deee nem volt olyan rossz. Tudtam már régóta hogy nem szeretik egymást, de úgy tartották magukat sokáig így nekem/nekünk megadatott sok családi nyaralás, kirandulás, ünnepek amik kellemes emlékek és amikért hálás vagyok. Így sokáig egy rendes családban nőhettem fel még akkor is ha a kapcsolat nem volt az igazi, de legalább egyben volt. Ott volt anyám es ott volt apám. Nem kellett mozaikcsaládban felnőnöm, nem kellett ingáznom láthatások miatt stb stb. Persze az ember tudta hogy a szülei házassága nem jó de őszintén egy idő után már nem stresszeltem ezen. Egyrészt mert gyerek voltam, mit tudtam volna tenni, másrészt a saját dolgaimra koncentráltam, tanulás, sport, barátok. Magamra fókuszáltam.

Én sem tartom jó dolognak ha a gyerek azt látja hogy a szülei boldogtalanok amúgy. Ha csak ez köti össze őket. Én nem tudnám megtenni. De értünk megtették és ennek igazából örülök.

Tudom hogy ellentmondásos kissé, nehéz megfogalmazni. Valahogy szerintem ha kifejezetten gyerekkoromban válnak el azt valószínűleg sokkal nehezebben kezeltem volna, dolgoztam volna fel. Hiszem addig még önállótlanabb az ember, több segìtségre és figyelemre van szüksége. Ha már kamasz valaki (mint pl én anno, a bátyám meg már egyetemre járt) akkor már könnyebb talán lévén az ember önállóbb, elközlekedik egyedül, tanul magától, intéz magának sok mint. Alakítgatja ki a kis életét. Persze ehhez az is kell hogy legyen már számára egy kialakult értéktend hogy ne kallódjon el (ez amúgy megint olyan amihez azt gondolom hogy mind a ketten kellettek hogy kialakuljon egy korrekt értekrendem, ami meggátolta hogy elzülljek. Persze voltak bulizgatások, iszogatások ilyesmi de semmi drog, semmi fű, semmi komoly vagy rossz).

Szóval összességében én örülök hogy esetemben így volt de nem feltétlen tartom ezt egy jó megoldásnak amúgy. Fene tudja.

A szüleim azért házasodtak, mert én "becsúsztam". Anya már terhes volt az esküvőjén velem, és és a két nagymama igencsak támogatta, hogy ne legyek "zabigyerek". Tehát egy tiniszerelem (ami leginkább hétvégén virágzott) következménye vagyok. És egy többé-kevésbbé nem átgondolt, elkapkodott házasságé. Ez az alapszitu.

Ezt bírták húzni hatéves koromig. A gond az volt, hogy ők lakva ismerték meg egymást egy házasságban, és ekkor derült ki, hogy nem passzolnak. A testi vonzalom kívül sok közük nem volt egymáshoz. Ez oda is fajult, hogy apa végül félrelépett. Én a gondokból semmit nem éreztem meg. Csak azt tudtam, hogy apa egyszercsak átköltözik a szobámba és ott alszik végül a mamához ment. Én nem estem kétségbe és elfogadtam hogy ez van. Meg persze hittem ha megbeszélik a dolgokat, akkor majd minden rendbe jön. Engem mindketten szerették és nekem így is teljes volt a világom. A nem szeretem része, és ami nekem kimerítő volt, az az, hogy egész kicsiként meg kellett tanulnom hallgatni, illetve "hazudni". El vittek nagyon sokszor pszichológushoz, minkét fél, egy néni fagatott képeket mutatott... és soha egyik szülőm sem volt boldog utána, sokszor kiabáltak is velem. Pl megkért a pszichológus néni, hogy rajzoljam le a családot. Én lerajzoltam apát, anyát és egy gyereket. Mert ebből áll a család, nem? És amikor ez a néni közölte, hogy én még mindig hármonkunkat tekintem a családnak, otthon anya úgy ordított velem torka szakaszából, mintha kismacskát folytottam volna meg, hogy "nem érted, hogy apád nem a családunk tagja többé!". Én ezeket a jogi dolgokat akkor nem értettem és rájöttem, hogy nem jó dolog őszintének lenni, mert az embereket bántja az igazság. Így egy csacsogó, locsi-fecsi lányból egy zárkózott hallgatag lány lett. És hazudtam ha az kellett a boldogsághoz, bár így sem volt konfliktus mentes az élet. Sosem lehettem boldog egyik szülőmmel sem, úgy hogy az a másiknak ne fájjon.

Apám részéről kaptam egy mostohát és egy korban hozzám kőzeli húgit. Amit szerettem. A lánnyal legjobb barátnők lettünk és szerettem őket is. Én tudtam volna élni mozaik családba, mert attól, hogy két részre szakadtunk, engem mindenki szeretett. Mondhatni megduplázódott minden. Dupla szülinapi ajándék, dupla nyaralás... Stb.

De amikor meghoztam azt a döntésem, hogy ennek legyen vége, akkor szemrebbenés nélkül hazudtam apám szemébe, hogy "nem szeretem őt". Majd 2 napig bőgtem titokban magamban. De utána nyugisabb lett az életem. Nem kellett büntudatot érezném, mert jól érzem valahol magam.

Tehát a válás részével nem volt gondom 6 évesen sem. Apu új családjának is örültem, de az ahogy ketten egymáshoz viszonyultak. Hogy akár verekedésbe is torkollott ha én 1 órát késtem a láthatásról, és a szüleim a szemem előtt tépték egymást... ez volt a borzalmas az egészben. Nem a válás. Az szinte sétagalopp.

Jó volt, hogy elváltak, mert ha miattam együtt maradnak max 1 év és biztos megölik egymást. És nem képletesen értem. De az ahogy egymással harcoltak és ebbe én voltam a kétélű fegyver... az megterhelt.

Senki ne maradjon együtt a gyerek miatt egy társsal aki mellett nem boldog. De ha már lett egy gyerek azzal tartozol neki, hogy felülemelkedsz a saját sérelmeiden és nem használod fel fegyverként a másik ellen. Rossz embernek szültél/menzettél, ez van. Vállald a felelősségét ennek! De ne a gyerek legyen a hibás, amiért a másik felét is ugyanúgy szereti, mint téged!