Elvált szülők felnőtt gyerekei, ti mit bántatok meg utólag?

Nálunk a vélemények különböztek.

Van egy húgom, ő akkor 22 éves volt én pedig a bátyja 25.

A szüleink régóta rossz házasságban éltek, volt megcsalás nem is 1x.

Anyánk el is akart válni, de apánk inkább megbocsátott.

A húgom problémásabb volt, ő mindenképp azt akarta, hogy a család maradjon együtt mert anyu apu valójában nagyon szereti egymást és ez egy tökéletes család....na persze.

Én viszont azt mondtam nekik h ennek k**úrvára semmi értelme inkább váljanak el.

ráadásul saját magam akadtam ki azon és küldtem el a szüleimet melegebb éghajlatra, sőt a húgomat is, mert mindenhol tetszelegtek és játszották a tökéletes családot.

Ne ekkor költöztem el otthonról.

Azt már akkor bántam, amikor megtettem: hogy lemondtam apámról, hogy anyámnak nyugta lehessen. Szerettem apát, akkor is ha nem volt tökéletes, de akkor abban a helyzetben már nagyon nehéz volt léteznem. A folytonos kötélhúzás egymással... és én vagyok az ütközőpontban.

Nagyon nehéz volt lelkileg, de akkor választanom kellett a rossz meg a rosszabb helyzet között.

Sosem lesz olyan a kapcsolatunk amilyen lehetett volna, és ennek a döntésemnek a következményét viszem életem végéig.

De legalább megtanultam azt, ha befuccsolt a kapcsolatom és lenne közös gyerek, akkor a saját sérelmem nem fogom a gyerekünkre pakolni. Ami nem az ő keresztje azt ne cipelje mással vagy más helyett.

Én kb semmit. 16,5 voltam (van egy 5 évvel idősebb bátyám) amikor bejelentették hogy elválnak, fater 1 héttel később elköltözött, hivatalosan csak egy évvel később váltak el. Nyugi lett. Azt leszámítva hogy kb 1.5 évig gyakran hallgattam ahogy anyám idegesen telefonál valakivel és csak ez a téma. Nehezen teszi magát túl tajta, igazán azóta se sikerült neki, mégiscsak 27 évig házasok voltak , apámnak lett új nője is. Összességében viszont otthon nyugi lett, javult a légkör és talán ez jobban össze hozott minket. Amúgy sem voltunk sose rosszban, csak szükség volt az erős összetartásra.

Kiegyensúlyozottabb lett mindenki

Az apámmal való kapcsolatom meg amúgy is bonyolult, válas ide vagy oda. Mások szemében a szálkát is eszre veszi, a sajátjában a gerendát se...szeretem de nagyon más emberek vagyunk, vele nem tudok olyan önfeledt lenni kint édesanyámmal. Apám egy önzőbb ember. Ennnyi. De nem panaszkodom, nincs rossz sorom egyáltalán.

Azt bantam meg hogy nem altam ki meg jobban apa melett es mikozben en tudtam anyam ferelepeseirol meg stb nem mertem apanak elmondani hogy ne fajon neki pedig elkellett volna mondanom mindent amit tudtam es lattam akkor hamarabb elvaltak volna.

Meg azt bantam meg hogy magamba zarkoztam es nem beszeltem meg ezt az ocsemmel nem beszeltunk errol a helyzetrol magara hagytam a gondolataival ez altal nagyon zarkozott es serult lett pedig a valas elott egy nagyszaju belevalo gyerek volt.

Apa vitt minket pszhiologushoz is de nem mondtunk el semmit neki ezt is banom jobb lett volna ha kibeszeljuk mi bant minket tudott volna talan segiteni.

Engem az érdekelne, ki hogy gondolja, jobb lett volna, ha a szülei elválnak még kicsi korában (5-6 éves kor körül) vagy jobb lett volna, ha legalább tinédzser korig együtt maradnak vagy az a legjobb, ha a gyerekek kirepüléséig várnak. Most kizárólag a gyerek szempontja érdekel. Ismerek olyanokat, akik a gyerekek kirepüléséig húzták, mert a gyerekeket annyira megviselte amikor megpróbáltak külön menni, hogy az apa erről letett. És szerintem nem hozott rossz döntést. Akkor se, ha 10 évig volt egy szeretője.

Általában a szülők 5-6 évig bírják akkor is, ha megromlott a házasság, mert a gyerek kicsi. Viszont itt jön az a pont, amikor dönteni kell, most vagy 10 bírom még 10 évig? Mi a jobb a gyereknek? Tapasztalat érdekelne, mert véleményem van.

1-es vagyok.

Szerintem minél fiatalabb a gyerek annál inkább érdemes elválni.

Hogy nem dugtam meg azt a gyönyörű kiscsajt 19 évesen, aki szinte felkínálta magát.

Mondjuk a szüleim 35 éves koromban váltak el, nem tudom, hogy van e köze a kettőnek egymáshoz, de azt a lányt a mai napig bánom.