Fiúk, lányok volt már "burnout"-szindrómátok?

Nagyon szerettem az illetőt. A baj, hogy most is, bár ő valami ócska indokkal kizárt az életéből. Lényeg, hogy csak én vagyok a rossz, gonosz.

Egy éve minden áldott nap gondolok rá, holott nem értékeli, és nem érdemli meg. Közben tettem komoly lépéseket, hogy túl legyek rajta. Erőltetem a kapcsolatosdit, közben meg széthullok belül. Programok, csavargás, élmények - így telnek a hétvégék. Mégis hiányzik valami. Belőlem kihalt a szerelem. Pedig lenne pasi. Csak bennem jó ideje meghalt valami. Az a nő, aki mindig jó reggelt kívánt, aki minden este írt, aki képeket küldött, aki várta, hogy talán egyszer a másik többet lát benne. Nagyon nem így lett.

Nekem nem is kéne senki. Úgysem tudok érezni.

Én egy hosszabb párkapcsolat után vagyok, de azóta valami mintha megreccent volna bennem. Társkeresőkön ismerkedtem, és jobbnál jobb nőket ismerek meg, okosak, csinosak, kedvesek, lelkesen írnak nekem oldalakat, és amikor már eljutnánk a találkkozáshoz, finoman leépítem őket, mert tudom, hogy úgysem akarnék tőlük semmit. Nem akarok nekik csalódást okozni, nem akarom, hogy fellángoljon valami bennük, amit én jeges vízzel oltanék el. Nem érzem magam képesnek a szerelemre, félgőzzel, pláne teljesen gőz nélkül, unottan meg nem érdemes belemenni egy párkapcsolatba.

Ilyenkor szerintem nem lehet mást tenni, csak élni az életet, más területekre koncentrálni, munkára, hobbira, társaséletre, önfejlesztésre, talán hónapok vagy évek múlva aztán az ember újra képessé válik a szerelem érzésére. De lehet, hogy már kinőttem ebből a korszakomból.