A nők miért keverik össze a szeretetet a tárgyakkal? Miért ebben mérik a szeretetet?

"mivel sokkal több a férfi, mint a nő"

Ez nem igaz.

12: Náluk ezt úgy kell érteni, hogy a nő csak azokat jelenti, aki szexuálisan vonzó számukra. Tehát 16-22 éves, 160-170 cm, 45-50 kg, hosszú hajú, szép arcú, és csinos. Így tényleg nincs sok.

És minden 0-99 éves korú hímnemű egyed, aki dugni akar.

Így már ki is jött az az arány, hogy miért van szerintük sokkal több férfi.

Én akkor leszek szerelmes, akkor érzem magam maradéktalanul boldognak egy kapcsolatban, ha a másik oldalról érzem a törődést. Hogy ezt most ajándékokkal, tárgyakkal, élményekkel, extra-sok velem töltött idővel teszi a másik fél, az lényegtelen. Amíg azt érzem, hogy velem foglalkozik, én járok a gondolataiban, törődik velem, addig szerelmes leszek. Miután már nem érzem ezt a fokú odaadást, akkor én is elkezdek elhidegülni, hiszen mégis, miért öljek időt és energiát olyan kapcsolatba, ahol a másik már nem foglalkozik velem.

Nyilván csak magamból tudok kiindulni, de én inkább ebben látom a tárgyak iránti lelkesedést. A férfinak is könnyebb egy vacak karkötőt vennie, mint mondjuk egész éjjel a nő lelki bajait és barátnőivel kapcsolatos pletykálását hallgatni, szóval azért ez egy kölcsönös előnyökkel járó tranzakció, úgy érzem :D

"Akkor én egy párhuzamos világban olvasom a gyk-t, mert itt minden második nők által kiírt kérdés úgy fest, hogy a pasi megalázza, kihasználja, megveri, megcsalja, de nem tud kilépni, mert szereti."

Ezek a nők nem tudják, mi a szerelem. Azzal keverik össze, hogy vonzódnak az illető külsejéhez, illetve jó vele az ágyban.

Szedjük ketté a dolgot, mert nem mindegy, hogy miről van szó.

Vannak nők, akik számára fontos a tárgyi ajándék - itt nagyon fontos, hogy náluk nem az ajándék értéke számít, hanem az, hogy törődésnek érzik, ha kapnak valami apróságot.

Például mi voltunk a párommal Krakkóban, és a főtéren volt egy bőrös, én meg mondtam neki (páromnak), hogy gyerekkoromban mindig volt bőr karkötőm, imádtam, majd akarok nézni valamilyet alkalomadtán. Ő meg odament és vett nekem egyet egyből. Került kb 2000 forintba, én meg azóta is örülök neki, mint majom a farkának, egyrészt imádom az ilyen vackokat, másrészt bennem van, hogy most már mindig van nálam (rajtam) valami, amit a páromtól kaptam, ami rá emlékeztet. Ugyanígy a párom is örül a tőlem kapott dolgoknak, amiknek pénzbeli értéke 0, de kifejez valamit - szoktam rajzolni neki valami kis marhaságot egy post-it-re, mielőtt elmegyek otthonról, ha tudom, hogy ő ér haza előbb. Már egy jó vastag gyűjteménye van ezekből a cetlikből, mindig elrakja őket, mert jól esnek neki.

Ez egyszerűen ugyanolyan szeretetnyelv, mint a többi, a törődést fejezi ki.

Aztán van a másik eset, akiknek a pénzérték számít. Ezen nem tudom, mit nem lehet érteni, kvázi prostitúció, egy "ügyféllel", általában kölcsönösen előnyös üzlet (a nő kap pénzt, a pasi meg kap egy szexi csajt cserébe, ha mindkettőjüknek tiszta és megfelel, akkor igazából nincs ezzel baj. Évezredek óta létezik prostitúció, sőt, az ágyas fogalma is létezik, aki fix nő, aki ajándékokért cserébe szórakoztat (szexuálisan, meg el lehet vinni ide-oda, meg lehet vele jelenni, stb)

Ez szimpla üzlet - egy szolgáltatás, aminek van ára.

Egyszer belinkeltem ide is egy angol nyelvű fórumot. Konkrétan arról cseverésztek az oda regisztrált férfi-fiú felhasználók, hogy mennyire jó lenne, ha visszahoznák a rabszolgaságot, csak nőkre levetítve. Nem kevés felhasználó volt. Akik azt taglalták, hogy külön kéne tenyészteni a szebb nőket és már nagyon korán elérhetővé tenni őket szexuális felhasználásra. Aztán amikor csúnyulni kezdenek, vagy elérik a harmincat akkor munkatáborba kell őket küldeni vagy megsemmisíteni. Természetesen ugyanúgy érvelgettek, mint az ide írogató, állandóan nőket szidó elemző emberek. Sőt sokszor ugyanazok az általánosítások, érvek is voltak felhozva kezdőlöketként. "30 után veszítenek a nők a piaci értékükből, stb." Ismerős?

Ez még a handmaid-es sorozat előtt volt jóval.

Tehát nekem ne magyarázz arról, hogy a nők milyen gonoszak és náluk szeretet=tárgy.

"Ez nem igaz."

De igen. Akarsz fogadni?

Kérdező, mi ez a támadó hangnem? Teljesen normális komment a 13-as.

Nem én vagyok ugyan a megszólított, de a végén már többes számban írtál ("nektek"), szóval hadd válaszoljak nőként.

"Nevezetesen azt, hogy a nők nagy többsége energia vámpír, mindig velük foglalkozzanak, hallgassák meg a panaszkodásaikat, de ti a panaszkodó férfit nem is tartjátok férfinak, hiszen az már nem vonzó."

Az, hogy egy párkapcsolatban a felek foglalkoznak egymással, meghallgatják egymás problémáit, nem energiavámpírkodás szerintem. A párom a TÁRSAM, nem egymás udvari bolondjai vagyunk, hogy szórakoztassuk egymást. Igen, elvárom a páromtól, hogy hallgassa meg a problémáimat, mert enélkül számomra nem kapcsolat a kapcsolat. Mikor megkaptam a hírt, hogy az unokatestvérem öngyilkos lett, két órát bőgtem a páromhoz bújva egy szó nélkül, ő meg csak simogatta a fejem. Nem is kellett több, de ez magától értetődő, hogy ott van nekem.

És persze az is teljesen evidens, hogy én is ott vagyok a páromnak, én is meghallgatom, mikor el van keseredve valami miatt, megpróbálok tanácsot adni, segíteni, vagy én is csak egy szó nélkül ölelem amíg megnyugszik, mint mikor elvesztette a nagymamáját. Én is az ő társa vagyok, nem csak fordítva.

Az pedig, hogy volt már, hogy panaszkodott, sőt, kapaszkodj meg, sírt is már a vállamon, semmit nem befolyásol azon, hogy mennyire látom férfinak. Számomra például az ilyen érzelmi szorulásos, érzelem kimutatásához túl gyáva pasikák nem igazi férfiak, hisz még saját magukat se merik felvállalni.

Mindazonáltal panaszkodás és panaszkodás között is van különbség. Aki CSAK céltalanul picsogni tud, azt egy idő után nem fogom tudni tisztelni. Persze, adjuk ki magunkból, ami zavar, ami fáj. Ha valami veszteség ért, gyászoljuk meg. De hosszú távon a panaszkodás nem vezet semmire: ha meg tudod oldani a problémát, akkor oldd meg; ha nem tudod megoldani, a nyafogás nem segít, csak energiát pazarol.

"Nektek csak az a férfi aki megoldja a ti problémáitokat."

Senkitől nem várom a problémáim megoldását, esetleg magamtól. A támogató társ nem megoldja helyettem a bajaimat, csak támogat a megoldásában. Sokszor az is elég, ha elmondhatom a páromnak, hogy x dologban bizonytalan vagyok, és mit érzek - mire végigmesélem, sokszor rá is jövök, hogy mit kell tennem. :)

A segítő szándék, jótanács pedig kölcsönösen működik normális esetben.

Végül még egy gondolat a 13-as válaszhoz, ami ilyen indulatokat váltott ki belőled:

Az első pasimmal 18 évesen jöttem össze. Egy ideig érdeklődött utánam, aztán hamar, olyan fél év múlva már nem igazán éreztem - se ajándék, se élmény, se együtt töltött minőségi idő. Én a probléma kezdete után még egy teljes évig próbálkoztam, küzdöttem, kvázi udvaroltam a saját pasimnak, próbáltam programokat szervezni, felajánlottam hogy fizetek mindent, a fejem tetejére is álltam talán, de teljesen passzív volt, a programokat sorra leszólta, az ajándéknál meg nem értette meg, hogy nekem bőven elég valami filléres vacak, mint amikor összejöttünk, és csinált olyat például, hogy vett egy tábla csokit, vágott ki pár centis szívecskéket papírból, és teleragasztotta a csokit vele, hogy beborítsa. Majdnem elolvadtam tőle - került vagy párszáz forintba, de éreztem belőle, hogy egy csomó időt töltött vele, hogy nekem örömet szerezzen. Később már azt éreztem, 5 percet se lenne hajlandó áldozni az életéből a kedvemért.

Igen, meg tudja ölni az érzéseket. Amit addig éreztem, az szép lassan átment szimpla kétségbeesésbe - mit nem csináltam jól? Miért lett ilyen velem? Hol rontottam el? Mit javítsak? Magamban kerestem a hibát, elkezdtem utálni magam, és elkeseredetten próbáltam változtatni, de még azt se tudtam kihúzni belőle, hogy mi a baja egyáltalán, így nehéz volt. Egy évig bírtam ezt az állapotot, és soha többé nem csinálnám még egy hónapig se, ha ezt látom, hogy a másik elzárkózik. Ennyi erővel Michelangelo Dávid-szobrába is beleszerethetnék, vele is együtt lehetnék. Lsd fentebb, ahol a kölcsönösségről írtam. Itt ez nem működött, én törtem magam, ő tojt rá. Sajnos még tapasztalatlan voltam, meg hát első pasim, persze hogy próbáltam menteni a dolgot, utólag visszanézve kár volt.

A szerelemnek akkor van értelme, ha viszonozva van, másképpen csak értelmetlen önkínzás.

A szerelmet nem kötöm feltételhez (szakításkor, és utána is szerettem még azt a srácot), de a párkapcsolatot igen. Egészséges ember így tesz.

Van kifejezés arra, aki semmilyen feltételhez nem köti a kapcsolatot, és bármilyen rossz is az, ő benne marad, mindegy, csak ne legyen egyedül: társfüggőnek, kapcsolatfüggőnek hívják. Nem egészséges állapot, mint ahogy egyik függőség sem az.

A párkapcsolat egy fantasztikus dolog, de a kölcsönösség alapvető feltétele szerintem, amennyiben egészséges, harmonikus párkapcsolatról beszélünk.

És ebben semmi rossz nincs.