Van köztetek olyan, aki ki meri jelenteni, hogy a párja egy "igazi férfi/nő"? Milyen tulajdonságaival érdemelte ezt ki?

Simán. Nem kell fogóval kihúzni belőle, hogy mit akar, nem csinál ügyet abból, hogy ki fizessen és hova menjünk... Emlékszem, mikor először randiztunk, mennyire örültem, hogy konkrét tervvel hívott el. Úgy gondolkodik, ahogy én, ha valahova megy, mindig tervez, mindig fel van készülve mindenre, hagyja, hogy nő legyek mellette, tud tréfálkozni velem, el tudja mondani a dolgait, vágyait, anélkül is tud tisztelni, hogy mindenáron meg akarna felelni nekem és mindenáron el akarná kerülni, hogy megsértsen. :) Nem szerénykedik, nem akar olyan dolgokkal udvarias lenni, amik nonszenszek (pl. Sok férfi nem eszik sokat, ha nővel eszik, vagy zavarban van, vagy nem kér teát/kávét/sütit, ha áthívom, neki meg minden jöhet, minden finom), laza és magabiztos, de ezt úgy teszi, hogy van oka rá, mindent megtervez az életében és nekem ez a precíz tervezés lazasággal eladva a zsánerem.:) Persze, van, mikor ő is hisztis, de nagyon ritkán, nincs rá úgymond gond, szívesen segítek neki, együtt vagyunk a rosszban is, de nincs az, mint az előző páromnál, hogy még ha nem is akarja, tudom, hogy nekem kell őt is összelapátolni, mert nincs a helyzet magaslatán a saját életében. Na, a páromnál ilyenről szó sincs és talán amiatt is szerettem bele, mert levette a vállamról azt a felelősséget, amit a legtöbb férfi képtelen volt. :) Lehet is vele tervezni, ha valamit akarok, azt észben tartja, nincs az, hogy 4 éve akarunk elmenni nyaralni, mert ha én nem hajtom, nem lesz belőle semmi, hanem ő is keres a dolog miatt és jön a felvetéseivel, hogy gyerünk, akkor rakjuk össze, csináljuk, ne csak a szám járjon, ha már fellelkesítettem... :D Emellett igényes is, ő érzi magát kellemetlenül, ha nem borotválkozott, ha nem edzett épp, igénye van arra, hogy jobb legyen, több legyen, jobban nézzen ki... Imádok hozzábújni, nem kifejezetten nagydarab, de olyan jó érzés, hogy átlagos alkatú nőként mellette én vagyok a pici, a karcsú... Nem kigyúrt, van rajta izom és egy kis puhaság is, olyan pont jó.

Az én szememben igazán attól férfi, hogy úgy kötődik össze az életünk, hogy nem mosódnak el a határok. Ha vele vagyok, nő vagyok, vele egyenrangú ember vagyok, és nem akarja, hogy más legyek. Nem kell rendberaknom, nem kell kiokosítanom sem az illemről, sem arról, hogy hogyan szervezze az életét, mert tényleg frankón elbír vele. Nem segítségért és nem szexért van velem, hanem jólérezni magát, aminek kicsit persze része ez is. Jó, a szex talán nagyon is. De eddig valahányszor ha lett egy kapcsolatom, olyan volt, mintha lenne egy kisállatom: sok örömet adott, de mindig azt éreztem, hogy a kelleténél nagyobb gond és a kelleténél jobban felelek érte. Itt nem érzem ezt, mert ő biztosít nekem lehetőséget arra, hogy én is kicsit elgyengüljek olykor és nem érzem azt, hogy minden attól függ, hogy én mennyire bírom, mert ha én nem bírom, akkor minden dől...

Valószínűleg azért volt ez mindig így, mert a családomat is éveken át én fogtam össze és én voltam a mediátor a szüleim között stb... Még szép, hogy a magam karakterével becsalogattam azokat a férfiakat az életembe, akik nem akartak igazán férfiak lenni mellettem... Nem tudom, hogy most miért lett másképp, de örülök, hogy megtört a jég, mégha eleinte nagyon szokatlan és nagyon bizonytalan érzés is volt megosztani az irányítást és találkozni egy olyan emberrel, aki a saját életében nem szorul segítségre és nem ezért akadt rám.:)

2 olyan pont volt volt az életemben, amikor teljesen világos volt számomra, hogy ő a nagybetűs férfi.

Az első eset a tipikus: kapcsolatunk elején, nagy hévvel ment a szex a koliszobába. A gumi kiszakadt. Persze mentünk szerezni sürgősségi tablettát, be is vettem, végig szenvedtem a hónapot és vártam. A mesim kimaradt. Nekem pedig már görcsbe állt a gyomrom, hogy még ki sem ismertük egymást, még esélyünk sem volt komolyabban konfrontálódni, és ha terhes leszek akkor itt a világ vége. A párom vagy elkísér abortuszra vagy martilaput köt a talpára, és csak azt a porcsíkot látom utána, amit a kengyelfutó gyalogkakukk hagy maga után. Egy nem kívánt terhesség elég könnyen össze tud törni mindent, akármi is a kimenetel. Viszont a nagy kétségbeesésem közepette a párom nem menekült el. Akkor ültünk le és beszéltünk először a gyerektémáról. 21 éves volt, és azt mondta, hogy ő nem éli meg akkora katasztrófaként ha apa lesz. Úgyis egyszer az akart lenni. Ha most adja neki az élet ezt a lehetőséget akkor ő áll elébe. Nem fog lelépni, nem fogja letagadni, mindent megtesz, hogy a pici boldogságban és szeretetben nőjön fel, és amit tud megad neki. Még az egyetemi tanulmányairól is lemond. Ő kimondottan nem szeretné az abortuszt, amikor lefeküdtünk egymással ő azzal vállalta azt is, hogy a védekezés ellenére ez ezzel is járhat, és nem bánja, ha így alakul. Én és a pici az első.

Arra nagyon emlékszem, hogy akkor én ott, olyan keservesen sírtam... nem tudom elmondani, hogy egy olyan világban ahol az ember a pillanatnak él, ahol elveszik tőled amit akarnak és ha már kellemetlen a terep eldobnak... egy ilyen életben ott mellettem a férfi, még saját keresete, egzisztenciája sincs, szinte most lett felnőtt, és azt mondja, hogy vállalja a felelősséget azért ami kettőnk között történt... ez annyira hihetetlen volt számomra. És édes, és megható, és szívfacsaró, és... elöntött a melegség, a szeretett és a boldogság. Hogy egy ilyen férfival vagyok együtt.

Persze aztán nem lettem terhes, és mind megnyugodtunk, de az, hogy ő végig mellettem állt volna, az valahogy minden férfi fölé emelte. Gyakorlatilag még példát nem láttam rá, ahol egy férfi az 1-2 hónapos kapcsolatában, egy ilyen horderejű gond után vagy ne lépne le azt is letagadva, hogy látott már női nemiszervet élőben, vagy fenyegetőzne és ultimátumot adna, hogy vagy a gyerek vagy a kapcsolat.

A másik eset pedig az volt, amikor az anyukám depressziója húzott engem magával. Próbáltam anyukámnak segíteni, mert már ott tartottam, hogy rettegve mentem haza, nehogy egyszer arra nyissam ki az ajtót, hogy megölte magát. A legnehezebb az volt az egészben, hogy ellenem fordult. Míg én próbáltam valahogy kiráncigálni a veremből, ő engem mindenhol lehordott, minden rossznak elmondott és persze mindenkit ellenem hangolt. Amikor már mások is nekem estek, nem bírtam. Azért dolgoztam suli mellett, hogy fenntartsam az anyukám, mert már a munkát is feladta. Ok. Minden szabad napomon hazautaztam, hogy megnézzem, hogy van, bevásároljak neki, beszélgessek vele, buzdítsam, rávegyem, hogy valami pozitív történjen, vagy menjen el orvoshoz. Ok. A külföldi ösztöndíjam lemondtam, hogy mindig a közelébe lehessek. Ok. Már lassan az egyetemet is abba akartam hagyni, mert olyan szinten rettegtem az állapota miatt... és akkor én voltam a rossz, a szemét, a hálátlan. Minden ismerősünk, rokonunk szerint. Én összetörtem. Nem tudtam, hogy segítsek, mit csináljak. De kimerültem. Volt olyan, hogy annyira fáradt voltam, hogy már olimpiai teljesítményt jelentet az, hogy egyáltalán elmenjek fürdeni. Nem láttam a kiutat.

És emellett a romhalmaz mellett volt, ott végig a párom. Látta mit tesz anyám, tudta, hogy segíteni fogok neki akkor is ha ettől én sérülök. De mellettem állt. Ő is próbált segíteni, megvédett mindenki előtt. Felrázott, és foglalkozott az én nyomorommal is. Végül ez az élethelyzet is megoldódott. De nekem sokkal több időbe került, újra funkcionáló embert formálni magamból. De nem ment el. Nem hagyott el. Testileg és lelkileg is le voltam amortizálva és nem ment el. Nem mondta, hogy fárasztó vagyok, hogy dagadt vagyok, hogy sajnáltatom magam, vagy életképtelen vagyok. Ő valahogy mindig megláttam benne azt ami jó, amiről még én is hittem, hogy igazán létezik. És kitartott mellettem. Segített újra emberré válni. Mindig hitt bennem.

Akkor megint rácsodálkoztam, arra, hogy ő mennyivel különb bárkinél is akit ismerek. Az én életem tele volt mindig elhagyással, árulással (családon belül is). Csak azért imádkoztam az éghez, hogy ha találok egy férfit, aki elfogad engem partnerének, akkor ne csaljon meg, ha már megunt. Én viszont ennél jóval többet kaptam, és fogalmam sincs, hogy ezt egyáltalán kiérdemeltem-e.