Van köztetek olyan ronda antiférfi, aki beletörődött az egyedüllétbe és saját ill. mások érdekében felhagyott a társkereséssel?

Én gyakorlatilag ilyen vagyok 25 évesen. A létező összes olyan tulajdonságot hordozom, ami miatt nulla vagyok egy csaj szemében (alacsonyság, soványság, beszédhiba, kisfiús külső, vékony pénisz és ezen tulajdonságokból adódó önbizalomhiány/gátlás/sérült személyiség). Sosem csattant még el egy csók sem, sőt egy intimebb beszélgetésem sem volt. Elképesztő hogy hova jutottam pedig gyermekkoromban volt egy olyan időszak, amikor sokan példaértékű, intelligens és helyes kisfiúnak tartottak csak sajnos a fájdalmas serdülőkor (pontosabban a serdülés hiánya vagyis a genetika) tönkre tette a fiatalságomat. Kimaradtak azok az évek, amelyek elvileg a legszebbek egy ember életében. Romantikus esti ölelkezés egy lánnyal egy fesztivál utolsó napján, meghitt sétálgatás a karácsonyi vásáron kézenfogva a barátnőmmel, idilli szeretkezés egy szombat tavaszi reggelen mielőtt a reggelit az ágyába vinném és még sorolhatnám. Egy fizikai/lelki roncs vált belőlem és gyakorlatilag ma már egyáltalán nem érdekel, hogy nincs barátnőm. Viszont néha foglalkoztat, hiszen előbb utóbb dolgoznom kell majd, közösségbe beilleszkednem (nincsenek haverjaim) és előjön a szokásos társalgás:

"Van barátnőd?

"Miért nincs?"

"Lúzer szűz vagy?"

"Ne csináld már!"

"Hé srácok, vagy egy új szerencsétlen munkatársunk!"

Szóval manapság már fizikailag és lelkileg is annyira 0-án vagyok, hogy eszembe sem jut a társkeresés.