Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Nagy elvárás lelkileg egészséges embert akarni párnak?
Tudom, mindenkinek megvannak a maga kis rigolyái, hibái, keresztje... De ezek nem szükségszerűen betegesek vagy károsak más életére nézve!
Sokat randiztam az utóbbi időben, pár év eltelt azóta, hogy véget ért a legutóbbi kapcsolatom, egy év eltelt kapcsolatban is, előtte pedig olyan gördülékenyen ment az ismerkedés. Talán emiatt is sokkolt a mostani helyzet (vagy legalábbis az, amivel találkoztam). Nem mondanám, hogy abban a korban vagyok, mikor az emberek többsége foglalt már, de így is kavarog bennem egy olyan érzés, hogy a szinglik többsége nem egészséges döntésből szingli, mint ahogy én voltam/vagyok az.
Hogy mire is gondolok? A többség azért nem akar kapcsolatot, mert komoly kötődési problémái vannak, a nemi identitása egyszerűen olyan, mint egy papírmasé, amit a mindenkivel flörtölgetéssel, mindenkinek tetszelgéssel próbál megtámogatni, mellette pedig 1, talán 2 dolog van az életében, ami mellett elköteleződött (munka, gyúrás), de nem bír egyedül lenni, egyedül minőségi időt tölteni, vagy valami tartalmassal kitölteni egy napját. Mindent csak a túlélésért és a külcsínért tesz...
A másik véglet pedig elég sokszínű és hiába akar kapcsolatot, egyszerűen ugyanolyan önállótlan, kétségbeesett, dependens (vagy a leendő partnertől, vagy a családjától, vagy a barátaitól, vagy a trendektől -egyszerűen nem látok saját stabil értékrendet és célokat, csak más szövegeit és gondolatait mondják vissza). Nincs önbizalma, ami vagy félénkségben, vagy féltékenykedésben, vagy a párja túlértékelésében, vagy a folyamatos versengésben nyilvánul meg (másokkal, de akár a partnerrel is), a folyamatos, főleg vagyoni tromfolásban, vagy a másik nem letaszításában (lenézés, férfi/nőgyűlölet).
Nem szeretnék elítélni senkit... Megértem, ha valakinek ilyen önértékelési-identitásbeli problémái vannak, amiket olykor magának sem ismer el, de úgy, hogy magamat egy magával és a környezetével is kibékült, kiegyensúlyozott embernek tartom, nem mernék bevállalni egy ilyen párkapcsolatot senkivel, mert bevallom őszintén, már a randik/beszélgetések alkalmával is éreztem, hogy káros lenne csak az életemre. Nyilván vágyok én is egy társra, de megdöbbentő számomra, hogy egészséges párt ennyire nehéz találni. Ezeket az igényeket pedig nyilván nem tudom megfogalmazni az érintetteknek, mert sértésként kezelnék, és nem tudnának, de legfőképpen nem akarnának változtatni az állapoton (nekem pedig nem is igényem megváltoztatni bárkit). Akiknek pedig elmondtam, mi a problémám, elkezdtek tagadni, támadni, mentegetőzni és vagdalkozni, hogy irreálisat várok, szóval csak a szokásos hárítás ment, amibe bele sem kellett volna kezdenem.
Ti mennyire tapasztaljátok ezt? Valóban ennyire "luxus" elvárás lenne ez?
válasza:#8&9: a kényszer betegség, a súlyos depresszió már valóban orvosi probléma. Nem azt akarom mondani, hogy el kell titeket utasítani, de ez egy betegség, nem magatoknak csináljátok.
Akikről viszont én beszélek, azok kb 90%-a nem szenved ilyen súlyos problémáktól.
Ők azok, akik bár depressziósak tűnnek első blikkre, de csak simán lusták, flegmák, éretlenek ahhoz, hogy felemeljék a feléjük, kihúzzák a fejük a paplan alól, és munkahelyet váltsanak, elmenjenek csinálni valamit, amire évek óta vágynak, de a kifogások miatt inkább minden este otthon maradnak.
Sok hozzám hasonlóan egyedülálló ismerősöm mondja, hogy milyen jó nekem, ő is szeretne elmenne utazni, túrázni, ezt+azt csinálni. Mondom nekik, hogy hajrá, én elmegyek külföldre nyaralni egyedül, hogy ne otthon ülnek egész nyáron. Ők közlik, hogy csak valakivel.
Semmi gond, barátok vagyunk, menjünk együtt, akkor jön, hogy annyira szeretne de...
Szóval a 90%-ban nem a súlyos lelki probléma, szimplán a lustaság vezérli őket. (Akinek depressziója van, annak nem múlik el teljesen akár évekre, ha párja van, még akkor sem, ha egy társ segíthet, hogy javuljon az állapota, és jön vissza punnyadás formájában, mikor egyedül van).
válasza:
válasza:9es vagyok megint
10: 23/N vagyok
11: na igen, en mar berendezkedtem az egyedulallo eletmodra, en elmegyek evi 1-2szer utazgatni, mert abban oromomet lelem. Plusz neha szocializalodni is szeretek, viszont belatom, hogy hosszu tavon neha elviselhetetlen vagyok.
Viszont a kerdesben “egeszseges” parrol van szo. En nem vagyok az.
válasza:24: a diagnózisod amúgy hivatalos, vagy öndiagnózis?
Amit leírsz azok alapján annyira nem tűnsz problémásnak. Legalábbis nem jobban, mint 10 emberből 9 😀
válasza: válasza: válasza:16: én úgy nevelkedtem, hogy előbb jártam külföldön, mint ahogy megtanultam járni (pedig akkoriban még nem voltak szabadok a határok). Mikor más család arra költötte a pénzt, hogy az első osztrák városban vegyen egy videomagnót, akkor a szüleim helyette bebarangolták velünk fél Bécset (hálás vagyok nekik ezért, még akkor is, ha nem tudtam megnézni a Rambo III-at videóról).
Hogy egyedi e az utazás? Nem, valószínűleg nem, én ettől még imádok utazni, legyen az külföld, vagy belföld.
Egyébként a sok egyedi "szeretek" utazni emberről gyakran kiderül, hogy valójában csak szeretne, mert sosem vette a bátorságot, hogy a szomszéd városnál messzebb merészkedjen.
De azért remélem sikerült venned, hogy maga az utazás a 11-es hozzászólásomban csak egy példa akart lenni, behelyettesítheted bármilyen másik vágyott szabadidős tevékenységgel.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!