Nagy elvárás lelkileg egészséges embert akarni párnak?

Szerintem luxuselvárás. Az elmúlt fél évben nekiálltam kicsit jobban ismerkedni és sorban olyan lányokkal találtam szembe magam, akik nem igazán voltak rendben. A felük depressziós volt, a másik felüknél is voltak rendesen problémák.

Oké, hogy mindenkinek vannak gondjai. De, amikor 20 körül úgy kezelik, mint egy tini, akkor nehéz elhinni, hogy érett nők.

Az emberek többségével az a fő probléma, hogy külső forrásból/forrástól várja a boldogságot.

Teljesen képtelen egyedül megteremteni egy kiegyensúlyozott életet, amiben boldog, és mikor ismerkedik, akkor ez normális mentalitást osztaná meg a társával.

Ehelyett mindenki a csodát keresi, azt az embert, akit megismer, és az 2 perc alatt boldoggá teszi (és csodálkozik, ha ez nem történik meg, akkor keres egy újabb embert, majd megint egy újabbat, pedig valójában olyasmit hajszol, amit senki nem fog tudni neki megadni pár percnél tovább).

Elég sok randin vagyok én is túl az utóbbi időben, és teljesen megdöbbentem, hogy a legaktívabb korban lévő emberek mennyire gyűlölik a saját életüket.

Tipikus, hogy kiderül, hogy amit éveken át tanult, annál csak azt utálja jobban, amit évek óta csinál. A munkáját, a szakmáját, mindent, hogy úgy megy be dolgozni, hogy feszült, hogy legyen vége a napnak.

Oké, semmi gond, nem mindenki szereti a munkáját (felnőtt bár életünk kb egyharmadát ott töltjük, nem árt, ha az az egyharmad nem csak a feszültség, és a kudarc forrása). De hazamegy, unatkozik, vágyik arra, hogy csináljon valamit, legyen az utazás, sport, hobbi, vagy csak egy ócska mozi, de semmi, mert csak a kifogások jönnek, hogy egyedül nincs kedve hozzá (még egy könyvhöz sincs kedve egyedül mondjuk, az más kérdés)

És a végén a nap 24 órájából 8-ban a munkáját utálja, 8-ban a szabadidejét, én meg ülök a randin, és azon töprengek, hogy legalább álmában elégedett e valamivel?

Nem, nem lenne luxus, hogy olyan embert kívánj, aki szereti a saját életét, kiegyensúlyozott, normálisan áll a világhoz, sajnos kívánni és találni két külön kategória.

Normális körülmények között nem lenne nagy elvárás, de az tény, hogy nem egyszerű. Ennyire súlyosnak azért nem látom a helyzetet, de a tapasztalataim hasonlóak.

22/F

Egy a bökkenő, hogy az emberek nagyrésze ugyanezt gondolja. Tehát, szerintük ők " magukkal és a környezetével is kibékült, kiegyensúlyozott emberek".

Valószínűleg sokan ugyanezeket gondolják rólad amiket írtál. Vagyis azt, hogy "nem egészséges döntéséből szingli ahogy én vagyok" ezt valószínűleg csak te látod így. Mások meg ugyanúgy nem értik miért vagy szingli, jaj hát biztos defektes vagy. Ha mindenki defektesnek nézi a másikat, önmagát pedig nem.... annak a vége sok szingli ember marad. Remélem némi gondolatébresztő magvat ezzel elültettem benned, szerintem gondold át mégegyszer amiket látsz, kicsit objektívebben is. Ha nem hát nem, csak tanács.

Ez így igaz ahogy leírtad. Tényleg ennyire súlyos a helyzet,mondom úgy hogy én férfiként nem akarok párkapcsolatot. De már lassan nem csak párkapcsolatban,de egyszerű baráti kapcsolatban se lehet normális embert találni. Nők és férfiak részéről is,nagyon sok ember (konkrétan a többség.),nem éppen egészséged szellemmel rendelkezik,hanem amiket felsoroltál.

Én már nem csodálkozok,akkor amikor elmondom valakinek hogy én teljesen jól érzem magam egyedül,és szeretem magam,nem akarok párkapcsolatot,és a szex se érdekel (Aszexuálisabb vagyok.),akkor nekem tapad sok ember teljesen,látni hogy azért mert semmit nem tud elérni az életében... Teljesen kiegyensúlyozott férfi vagyok,de én már mint írtam,nem csak párkapcsolatoknál,de egyszerű baráti kapcsoltaknál is látom hogy alig lehet lelkileg egészséges embert találni...

Sulyosan depresszios vagyok mar hosszu ideje, viszont rajongok azert, amit tanulok, ki vagyok bekulve a munkammal es szabdidomben aktiv vagyok (imadok turazni, festeni, olvasni).

Amint hosszabb randizgatas (2 honap kb) megemlitem a “betegsegemet”, mivel szeretek nyilt lapokkal jatszani, mindenki menekul tolem. Megertem igazabol.