Miért van az, hogy több okos, kedves, értelmes, átlagos férfi van egyedül, mint buta, bunkó, nagyszájú helyes férfi?

#20

jó kérdés, hogy lehet-e "sármos bohókás" az is, akit gyerekkorában ezért rendszeresen elvertek...

Amúgy a legtöbb dolgot én is viccesen fognám fel, csak mások nem az a baj. Én elviccelem, mert nem érdekel, hogy nem lett olyan jó, de tök jó pl. szakításkor ezt is az indokok között látni, mikor akkor és ott semmi rosszat nem mondott rá, csak a végén, hogy "tök szar volt" (szebb szavakkal)

Mondjuk én már csak azért is unalmas lennék, mert előbb veszek színházbérletet, mint Szigetfesztiváljegyet vagy előbb látogatnék el Andre Rieu előadására, mint az aktuális menőségek koncertjeire.

Illetve szeretem a múzeumokat, várakat, helyi nevezetességeket, én a nyaralást így élem meg 14 éves korom óta, akkor jöttem rá, hogy azt a tipikus strandolós-döglős nyaralást nem szeretem.

Helyek ahol már jártam, de még biztos el fogom menni újra:

Ópusztaszer, Feszty-körkép

visegrádi vár

egri vár

Közlekedési múzeum

Ibafai pipamúzeum

Középkori Börtön és kínzómúeum

És ha nagyon megszalad a szekér, akkor az alábbi városokat látogatnám meg: Prága, Moszkva, Bécs és talán Berlin.

1, Nem akarják el×i az életüket egy kapcsolattal sem;

2, Van, aki válogat;

3, Van, aki a munkájának él;

4, Van, aki mellett nem tudna megmaradni egy nő sem (pl.: olyan a munkája);

5, Van, aki elköteleződés-hiányos;

6, Van, akinek a szingli életmód jön be. Stb., stb.

"Miért van az, hogy több okos, kedves, értelmes, átlagos férfi van egyedül, mint buta, bunkó, nagyszájú helyes férfi?"

mert az "átlag" nem kell a nőknek.

#23

A vicc az, hogy szemüveg nélkül tényleg nem látok sokkal tovább az orromnál :D Mentségermre szolgáljon, hogy nagy orrom van...

A probléma az, hogy egyedül még sokszor egész jól elbohóckodom optimistán, de ezt nehéz úgy, ha mások is vannak a közelben. Meg saját magam előtt nem szégyellem a hibáim és a bakijaim, még jót nevetek is rajta, de mások előtt ez nem megy olyan jól. Utálom a hülye félbeszólós vicceket, ha pl. elvétem az ajtót és csak nekimegyek az ajtófélfának, pedig magamban csak szórakozom ezen, de mások előtt valahogy nem megy a könnyedség, igazából rám is jön a kegyetlen gerinc és derékfájdalom, ha sokat vagyok valakivel, mert feszengek, szorongok és mindenre sokkal jobban figyelek, mintha csak egyedül lennék, mert tudom, hogy magam nem bántom magam, de mások bánthatnak, beszólhatnak és talán azonnal beugrik tudat alatt, hogy gyerekként fizikailag is bántottak a hibákért.

Pedig nem volna rossz, ha ez nem lenne, szerintem a stílusom nem olyan halálos, szeretek beszélgetni, de csak akkor megy, ha nagyon-nagyon megbízom a másik félben és ez áéltalában nem szokott meglenni. Végig azon jár az eszem, hogy vajon tényleg azt gondolja amit mond, vagy csak eljátsza? Exem eljátszotta, mint kiderült, azóta még nehezebb elvonatkoztatni. (Én mondjuk sosem vettem természetesnek az őszinteséget - valahogy ellentmond annak amit az emberekből eddig láttam, a családom meg aztán főleg nem jeleskedik ebben, kivéve nagyapám - elég nagy csalódás volt mikor rájöttem, hogy ezek az ünnepségek meg születésnapozások csak színdarabok és távozás után mindenki máshogy viselkedik, mint amíg tart a dolog. És ezt máig nem felejtettem el)

Én mondjuk nem sértődnék meg, ha valaki azt mondaná, hogy nem érdekli mondjuk a születésnapom, szerinte dögöljek meg, ha őszintén teszi. Sokkal-sokkal-sokkal jobban utálom mikor eljátszák a "háháháh" stílust a végén meg "na végre, hogy vége, milyen hülye ez". Az elsőt jobban tisztelem. (Talán ezért sincsenek barátaim).

Edgar, szakításnál minden mocsok feljön, ott a formás popsi is hirtelen nagy pícsa lesz, meg a humoros, laza hozzáállás is neveletlen, szánalmasan gyerekes viselkedéssé válik a másik szemében.

Az isten verje meg, húzd már ki a fejed a seggedből és hagyd abba ezt a mocskosul visszataszító hisztit. Meg anyádék és a volt nőjeid viselkedésére sem kellene alapozni, ha láthatóan képes vagy felismerni, hogy ki az, aki elmebetegként viselkedik. Mégis betegek meg ríbancok határozzák meg a te viselkedésedet és azt, hogy mit mersz a következő (talán normális) nővel szemben, akiről az ilyen nyomorékokhoz való alkalmazkodás miatt fogsz lecsúszni.

#27

Igaz! Sajnos erz a félelem és szorongás eléggé hátravet az életben, most legalább annyit sikerült elérnem, hogy a munkába nem férek bejárni, talán fél év múlva meg is kedvelek 1-2 kollégát... Nálam ez piszok lassan megy, középiskolában fél évig nem kedveltem senkit, utána is bizonyos fokú osztályfőnöki hátszéllel sikerült, de sokáig még ott is elaggodalmaskodtam az egészet, sokat filóztam, hogy vajon milyen viszonyban vagyunk, aztán leszartam a dolgot és nem törekedtem rá, hogy kedveljenek, de mégis kedveltek, azt hiszem. Életem legjobb 4,5 éve volt. (Holtversenyben az első kapcsolatom féléves ismerkedési időszakával és azt követő 2 hónappal), bár most is kicsit boldogabb vagyok, mert végre látom a fényt az alagút végén ami nagyon pici és távoli, de legalább van.

Direkt olyan pozícióban dolgozom ahol kénytelen vagyok leküzdeni a szociális szorongást, azt hiszem jól megy, bár néha kijön és olyankor csak sunnyogok... Illetve van egy kollégám akit régebbről ismerek és ő viszont ellenszenvvel viseltetik irányomba, szerencsére nem áll "felettem".

Viszont úgy érzem most is rájátszom egy szerepre, ami most még jó, sőt évekig el tudok benne lenni, de ez sem "én magam" leszek - sőt nem is tudom milyen lehet az "igazi" önmagam. Talán még magam sem láttam sosem.

Bízni viszont nem nagyon tudok senkiben, ezt talán nem is értheti más. Valahogy semmit nem veszek készpénznek, a legtöbb dolgot idézőjelbe teszem amit más mondott, illetve "hiszem, ha látom". Bár most az egyik "kvázi főnök" eléggé rászolgált a bizalmamra, annyit már elértem magamnál, hogy amit ő mond, arról elhiszem, hogy valószínűleg úgy is lesz. A másik ilyen ember a nagyapám, de rajtuk kívül nem nagyon hiszek senkinek és még nekik sem "vakon".

Valamiért mindig elagyalok azon mi igaz és mi az amit mások csak eljátszanak vagy hazudnak. Végül is simán hazudhatnak, mi tartaná vissza őket...

A szakítás máig kis tüske bennem, nem is annyira a megcsalás miatt, hanem mert csalódtam saját magamban. Közel sem sikerült úgy a dolog, ahogy szerettem volna és nem sikerült érzelmeket kimutatnom (ez amúgy sem megy, sajnos) és máig félek, hogy ez megismétlődik. Viszont erős hajlamom van a szentimentális dolgokra, szóval vágyni vágyom rá, de nem tudom van-e olyan nő aki képes kivárni a hosszas ismerkedési folyamatot (3-6 hónap, exemmel 6 hónap volt és akkor is ő kezdeményezte a találkozást, én még nem mertem volna), illetve a lassú tempót és azt, hogy addig biztosan nem lesz szex amíg nem vagyok szerelmes és nem bízom meg benne. Ez pedig akár egy év is lehet...

Illetve van még egy dolog, hogy bármit el tudok képzelni másokról. Mert tudom milyen az emberi természet, te is írtad, hogy szakításkor minden más megvilágításba kerül. Mi van, ha összebalhézunk és ő merő gonoszságból kidobja az emlékes ócskásdobozom? Az egész nem ér ezer Forintot, ha materiálisan nézzük, de engem nagyon megviselne, számomra majdnem felbecsülhetetlen értékű.

Meg nem tudom van-e olyabn aki a Sheldon Copper-féle rigolyáim elviselné, olyan dolgokat értve ezalatt, mint:

- A hálószoba ablakán redőny (nem reluxa, nem roló, nem függőny, nem olyan nevetséges papírlap) kell, hogy legyen amitől még hajnalban is sötét van a szobában, nem homály vagy fény.

- A hálószobában nem lehet klasszikus "óra" ami kattog

- A hűtőszekrény messze legyen a hálószobától, főleg ha zúg

- Kutyának, macskának, madárnak, egérnek semmi keresnivalója a hálószobában.

- Ragaszkodom a napi átlag 8 óra alváshoz

- Szeretem az egyszerűséget, nem tetszik ha valami túlzsúfolt vagy értelmetlenül sok dolog van egyhelyen

- Utálom a fehér és a barackságra színeket

- FÜRDŐKÁD. Ebben nem ismerek tréfát máig fáj, hogy most olyan helyen élek ahol nincs, piszkosul hiányzik a régi gőzfürdőzéseim világa egy pohár borral és egy kis csokival a tálcán stb.

#29

Terveim között szerepel, de sokan böfögték rá, hogy "ne várjá' csodát" meg "úccse lesz jobb". Utálom az ilyeneket.

Tervek közt szerepel, januártól megyek is, ha minden igaz, havi 10.000-be fog fájni, de jelenleg amúgy is csak 3 dologra költök (személyi edzések, hogy ne maradjak ilyen kövér, pszichológus, hogy ne maradjak őrült és fogászat, hogy jobban érezzem magam). Elég szerény a keresetem (ha picit kevesebb lenne, márcsak ötszámjegyű lenne - igaz csak napi 6 órát dolgozom, de nekem ez most pont jó).

És mivel itthon élek, kicsit kell csak leadnom itthon meg magamnak megvenni amit szeretnék, de így is marad a pénzből még úgy is, hogy a későbbi tanulásra is félreteszek valamennyit. Most 1 évig biztos nem fogok "kitörni", csak megpróbálok újjászületni, bármilyen nehéz is lesz.

1 alkalom szerintem maximum a jéghegy csúcsára lesz elég, főleg úgy, hogy amilyen "jól" beszélek erről írásban annyira nem megy szóban, nem tudom hogyan fog ez menni. Illetve 2013-ban voltam egy ilyen orvosnál, de nagyon gagyi volt, ezotériázott meg nem is nagyon mesélhettem a dolgaimról. Nem is volt rám kíváncsi úgy érzem.