Férfiak! Mennyire fontos nektek, hogy komolyabb dolgokról is tudjatok beszélgetni a párotokkal?

Nő vagyok, egy csokor férfi baráttal, és pár volt partnerrel, akivel sokat beszélgettünk (erről is). Amennyire én látom náluk, nekik nem az a fontos, hogy összekapard őket. Van, akinél igen, nyilván, de szerintem az teljesen természetes, hogy az ember megengedheti magának azt, hogy a párja mellett néha elgyengüljön. És nagyon mondjuk, hogy a férfiak az erősebbik nem, de nem.:) A férfi nemi szerep (társadalmilag) annyira tiltja az érzelmek kimutatását a mai napig, hogy hajlamosak egyszerűen nem elsajátítani az érzelmek helyén kezeléséhez és a lelkileg megterhelő helyzetek eltűréséhez szükséges képességeket. Mert "egy férfi nem sír" és pont. És szerintem nekik sokkal nagyobb szükségük van ilyen szempontból ezt valakivel úgy igazán kibeszélni. Nehezebben megy nekik, az tény, de szerintem elég nagy ajándék, ha valaki megnyílik neked, és képes veled a legbelső érzéseiről beszélni. A volt párom is néha olyan kisfiúsan tudta lógatni az orrát, ha nem azt dobta a gép, amit szeretett volna, meg olyan nyűgös tudott lenni butaságokonn is, hogy csak na. Pedig a férfiasságával és a határozottságával sosem volt baj. És bizony én is tudtam nyafizni néha, és kiborulni dolgokon, aztán elment a vihar pár óra alatt, és utána hetekig minden klappolt, visszazökkentünk az önálló, erős szerepünkbe. Azt kellene elfogadnod, hogy ez egy bennsőséges kapcsolat, ahol mindkét fél ideális esetben egy nagyon nagy szeletet ad magából. Az érzelmeit, a szabadidejét, a figyelmét. És ha valakihez elkezdesz komolyabban kötődni, velejárója, hogy meg akard vele osztani a jó és a rossz élményeidet is, és vársz tőle valamilyen (általában támogató) visszacsatolást. Szerintem fontos lenne úgymond egy párkapcsolatban (de még közeli baráti kapcsolatokban is) teret biztosítani őszinte beszélgetésekre, megnyílásokra, és elgyengülésekre. Sokat javít a kapcsolat minőségén, és ha a másik alapvetően úgy nevelkedett és úgy él, hogy meg tudja magának oldani a gondjait, és nem egy lelki szemetest vagy anyát keres, akkor nem kell attól tartani, hogy később esetleg ehhez szokik, és rendszert csinál az ilyesmiből. Viszont szerintem annál rosszabb nincs, mikor az ember ahhoz fordulna, akit talán a legjobban szeret, és falakba ütközik, mert a másik képtelen ráhangolódni az érzéseire. Nőknél gyakoribb (kutatások alapján) az ebből adódó hűtlenség, de azért férfiaknál sem ritka. Egyszerűen frusztráló (főleg, ha a származási családdal sem olyan a viszonyod, esetleg nem élnek már a szülők), hogy nem tudod ezt megosztani senkivel. És ez nem olyan, hogy majd elmúlik. Ez gyűlik, és ebből előbb-utóbb "minek mondjam neki, úgy is leszarja" lesz. Abból meg egyre nagyobb gondok. Szerintem egy igazi társ alkalmas erre, és képes olykor ezt elbírni. Ez is a feladata. Ugyanígy, ő is megteheti ezt, ha úgy adódik. Ettől egyenrangú a kapcsolat.

Hát már nem azért, de ha nem állnál mellettem, mikor épp mélyponton vagyok - előfordul bárkivel - nagyon csalódnék és szerintem itt vée is lenne a kapcsolatunknak.