Miért van az, hogy a szerelem/párkapcsolat ennyire képmutató/szélsőséges módon tud megjelenni?

Egyrészt sokaknak a boldogság, a szépség, a természetesség és a valós értékek jutnak róla eszébe, mindeközben meg teljesen nyilvánvaló, hogy a társkeresés elsősorban nem más mint egy genetikai szelekciós folyamat, ahol a szépek (magas, izmos jóképű pasik és csinos, vékony szép lányok) egymásra lelnek, a kevésbé szépek pedig próbálnak küzdeni és kompromisszumot kötni szintén kevésbé szép társaikkal, ami viszont a fenti állításokkal - miszerint a szerelem a harmónia és a boldogság szinonimája - szemben abszolút ellentétes, mert egy érdekkapcsolatban a felek sosem lesznek boldogok, hiába mutatják a külvilágnak önigazolásképpen. Az átlag alatti emberállomány (alacsony, ronda/sovány stb. emberek) pedig a szelekciós folyamatok révén már teljesen a periférián kívülre esnek, így ők szintén az idilli képben ábrázolt "társkeresés" áldozatává válnak. És ne gyertek a belső értékekkel, mert pl. az imént tett fel egy kérdést ezzel kapcsolatban egy kolléga és ott is megmondták a tuti őszinte válaszokat. A belső értékek csak sokadrangúak, ennyi. És ez az egész képlet akkor válik teljessé, ha még idesoroljuk az egzisztencia és pénz faktorát, ami aztán tényleg megborítja ezt az eszményi képet a "szerelemről" és "párkapcsolatról". A világ talán legigazságtalanabb/legképmutatóbb dolga, ennél még a gazdag-szegény ellentét is igazságosabb, mert ott legalább egy jó ötlettel és bátor vállalkozással a szegény embernek van esélye kitörni, de a szerelemben csakis az ösztönök és gének játszanak főszerepet, ami ellen nem lehet semmit sem tenni.