Hogy tudja megállni a helyét a munkahelyén egy olyan ember, akinek harmincvalahány éves korára sincsen se felesége, se családja?

Akarod tudni milyen ez?

Én ilyen helyzetben vagyok és annyit mondhatok, hogy nagyon nem könnyű helyzet ez. Nagy lelki teher, nehéz a magány és a kilátástalanság, sőt, kitaszítottság, a társadalom perifériáján való tengődés ez. De egy férfi lelkivilága senkit nem érdekel, menni kell tovább, csinálni, amit csinálni kell, megtenni, amit meg lehet. Engem már az sem érdekel, hogy én hogy érzem magam. Ez van. Ezt dobta a gép, ahogy a honvédségnél mondtuk. Ha van ennek a mondatnak bármi értelme, akkor azt mondhatnám, hogy saját magammal sem tudok már együttérezni. Kívülről látom magam és többé nem érdekel igazán, mi lesz a sorsom, épp csak emlékszem, hogy valaha érdekelt. De úgy tűnik az egy másik ember, egy másik élet volt. Messze van már, elmúlt. Többé nem számít.

Az embernek egy idő után csökken a képessége az önsajnálatra, mintegy belefárad. Ilyenkor már kicsit könnyebb, semmi nem számít igazán, csak mennek a napok, a lét könnyűvé, súlytalanná válik. Reggeli, ebéd vacsora. Fogmosás. Az élet nagy kérdései szánalmas vicceknek tűnnek. Az ember elidegenedik mindentől és mindenkitől. Mintha üvegfalon át nézném a világot.

Én egy darabig ittam. De ebbe is belefáradtam, egy idő után nehéz még többet inni, megsínyli a szervezet és több nyomort hoz, mint enyhülést. Most meditálok, sportolok és dolgozok. Sokat. A maradék időt házimunkával töltöm. Spórolok, lakásra.

A könyveket félig olvasom, aztán ledobom a földre, majd valamikor felszedem, legyen mondjuk fél év múlva. A filmeket 10 perc után kikapcsolom. Zenét már egyáltalán nem tudok hallgatni, egyszerűen nem érdekel, pedig rég én is gitároztam. A közösségi oldalakról leregisztráltam fél évvel ezelőtt. Társasági életet már nem élek. A szabadidőmet az ablakban könyökölve töltöm, nézem az embereket az utcán. Mikor már túl hideg van, a plafont nézem esténként az ágyon fekve. Nem szeretek a múltra gondolni, mert fáj, a jövőre sem, mert nem tartogat számomra semmit. A jelen csak simán érdektelen.

Hát ilyen érzés…

A legrosszabb, mikor rájössz, hogy nem fogsz beleőrülni.

Az mindent megoldana. De nem úszható meg ilyen könnyen.

Szerintem, ha minden rendben van vele, csak nem ő a nyerő ember a "húspiacon" (bocsánat az erősen sarkított, durva kifejezésért), akkor nehezen, már az iskolai évek alatt is hátrány, ha nem sikerül egy párkapcsolata sem, főleg, ha egyetemre jár.

Egyébként az előzők sok butaságot leírtak, a munkáltatók a családos, gyerekekkel rendelkező embereket tudják a leginkább kizsákmányolni. Náluk ott a kényszer, hogy akármi van, a gyereknek enni kell adni, fűteni kell rá, ruháztatni kell, iskolába kell járatni. Nem tud, mit tenni, egy idő után "bármit" elvállal szinte.

Egy egyedülállót nem tud a munkáltatója kizsákmányolni, ha nem tettszik neki a munkahely, egyszerűen felmond, vagy arrébb költözik. Akinek családja van, nem olyan egyszerű ám várost váltani (pl. a feleség hol talál állást, gyerekeknek iskolaváltás, stb...).

Ezt jól írja az utolsó!

Nagyon rossz ám az, hogy munka után este nem vár más csak az üres, hideg lakás, nem főz rád senki, nem èrdekelsz senkit. Meg nem csak munkanapok vannak a világon, ott vannak a szünetek, hètvègèk, nyarak, ünnepek ès szintèn nagyon rossz èrzès tud lenni, ha mindet egyedül filmezèssel töltöd :( A filmeket is egy idő után megunod :(

Az ember társas lèny, az abnormális dolog ha vii egyedül van. :(

OFF:

@hopehunter

Ezt olyan szépen és szívszaggató módon öntötted szavakba, hogy szerintem neked írnod kéne. Komolyan, ez akár egy alternatíva is lehetne számodra a búskomorság homályos ködfátyla mögüli kitörésre!

ON:

Hogy a kérdésre is válaszoljak: szerintem ez abszolút személyiségfüggő (és ez a tényállás nagyjából az élet összes nagy kérdésére ráhúzható). Vannak, akik eléggé független személyiségek ahhoz, hogy jobban érezzék magukat kötetlenül élve a nagyvilágban, mint bármilyen kötöttséget vállalva, és ez nem is függ össze feltétlenül a karrerista beállítottsággal. Egyszerűen csak léteznek magányos farkasok, akik egyedül járják az útjukat, mert nekik így komfortos.

Aztán vannak azok, akiknek ez tényleg egy teher. Ők valószínűleg igényelnének egy kapcsolatot, csak vmiért nem jön össze nekik. Na, ők kutyául szenvedhetnek, de csak két dolgot tehetnek: vagy beletörődnek és hopehunter-höz hasonlóan csöndben elenyésznek, vagy összekapják magukat és megpróbálnak minden úton-módon összehozni egy kb. működő párkapcsolatot vki olyannal, aki nem annyira az esetük, de kompromisszumnak még megfelel. Aztán lesz, ami lesz.

A munka meg a legtöbbeknek nem-szeretem, de szükséges dolog, szóval akármilyen rosszul is érzed magad a bőrödben, ha a következő hónapban szeretnél enni és lakni is vhol, akkor el kell végezni.