El tudnál fogadni egy lányt ilyen múlttal?

Apukám velünk élt, de sokáig úgy éreztem, bár ne tette volna. Gyerekkoromban vert, szóban szexuálisan megalázott, ok nélkül büntetett, majd letagadta, míg már felnőttként megtudtam, hogy beteg, addigra szétbarmolta az önértékelésem, illetve torzult a világhoz, másik nemhez való viszonyom.

Gyerekkoromban sokszor megkaptam anyutól, nagyszülőktől, "szégyen, ez a gyerek olyan, mint az apja", mivel én is manipulatív voltam, azt akartam, hogy mindenki engem szeressen (mivel otthon ugye ezt nem kaptam meg, gyerekként hol ide hol oda voltam dobva, és sehol sem kellettem), de csak addig, ameddig el nem értem, utána már nem kellett.

Állandóan azon igyekeztem, hogy tudom minnél több fiú figyelmét magamra vonni, mert nekem mindenki kellett, és nem kellett senki sem. Egy idő után mindenki a lábaim előtt hevert a haveri társaságokból, és utána már nem kellettek, mert csak addig voltak érdekesek, ameddig elértem, hogy érdekeljem őket. Attól éreztem jól magam, ha elutasíthattam valakit, ahogy annak idején gyerekként apukám elutasított engem (többször letagadta, hogy a lánya vagyok).

Azzal szórakoztam, hogy elértem, mindenki figyelme legyen az enyém. Csendes lány voltam, nem az a nagyszájú, ribis, társaság közepe, és sállítólag volt bennem valami vonzó.

Most már tudom, hogy ez szánalmas, tini voltam akkoriban még. Jártam terápiára, hogy feldolgozzam a gyerekkorom, de sajnos részben örököltem apám jellemét, manipulatív természet, hatalmas egó, abszurd büszkeség.

Nem tudtam hagyni magam bántani, mindenkinek visszaadtam, engem ne bántson senki, illetve enyhe szadista hajlamaim is vannak, de már hatékonyan küzdök ez ellen.

Van párom, tud a gyerekkoromról, de azt nem tudja, mennyire szánalmas is voltam tiniként, mikor megismerkedtünk, már felnőtt voltam. Nem is szeretném elmondani.

Baj ez?