Van egy harmincas férfiismerősöm, azt mondja, annyira magányos, hogy előfordul, hogy magában beszél. Tényleg el lehet jutni eddig a pontig?

Azt mondja, "sajnos vannak olyan pillanatok, amikor a legjobb társaságom saját magam vagyok. Ide jutottam." Mikor egyedül otthon van, gyakran magában dünnyög, morog - azt mondta, annyira nyomasztó az egyedüllét meg a csend, főleg ha hosszú évek óta tart, hogy ez hozta ki belőle ezt a "személyiségtorzulást".

Szerintetek tényleg el lehet jutni arra a pontra, hogy ennyire - nevezzük nevén a dolgokat - "becsavarodjon" az ember a magánytól? Hogy nyíltan vállalja, hogy olykor már magában beszél? Egyébként teljesen értelmes, bár elég visszahúzódó, zárkózott típus, lassan 6 éve egyedül van, a külseje átlagos, de simán lehetne nője. Attól tartok viszont, hogy elindult egy olyan lejtőn, hogy innen már nem nagyon van visszaút. Szerintetek ha valaki már odáig jut, hogy magával beszéli meg az élet dolgait, annak lehet még valaha normális, épkézláb kapcsolata? Vagy ilyenkor már mindennek befellegzett? Mit gondoltok erről?