Hogyan lehet hatásosan elkerülni az alá/fölérendeltségi viszony kialakulását, már az ismerkedési szakasz alatt?

Jaj, nagyon szeretem ezt a témát!:)

Szerintem fontos az, hogy az ember asszertivitást tanuljon. Függetlenül tehát attól, hogy a másik tetszik vagy sem, legyen józan ésszel tisztában azzal, hogy ő most egy idegen emberrel ismerkedik. És ez a helyzet csak attól több, ami már az érzelmi oldal és a szimpátia.

Ezzel arra célzok, hogy nem hiszem, hogy a szokásos udvariasságon, figyelmességen és "ráérésen" túl kellene bármit engedni. Úgy értem, ott kezd elmenni nagyon rossz irányba a dolog, mikor az illető bocsánatot kér önmagáért, vagy elszégyelli magát olyan dolog miatt, ami az ő része. Sajnos vannak olyan emberek, akik az önbizalmad lehúzásával veszik át az irányítást fölötted, azáltal, hogy elkezded magad egyre kevesebbnek érezni hozzájuk képest. Erre az egyik "jó taktika" az, ha folyamatosan rászólnak a másikra, vagy nemtetszésüket fejezik ki, a másik pedig bocsánatot kér azért is, amiért amúgy nem tartaná indokoltnak, csak az elismerésre pályázik. Például volt egy olyan eset (nem velem, egy alapvetően "könnyen alárendelődő" nőnél, hogy szóltak neki a nevetése miatt. Hogy túl hangosan nevet, vagy valami, pedig nem volt az nem helyénvaló, vagy rossz, csak olyan "ő-féle". Erre ő elszégyellte magát. De volt olyan is (ez már velem), hogy kifejtettem a házasságról a véleményem, és azt, hogy számomra fontos ez. Erre megkaptam, hogy régimódi vagyok. Na, az ilyesminek kell leperegnie az emberről. És ha az vagyok? Ebben igen, másban nem, ez fontos nekem, és ismerem magam annyira, hogy tudjam, miért gondolom ezt. Meg is tudom indokolni, mindamellett pedig megértem, ha valaki mást gondol erről. De engem ne minősítsen, és ne akarjon átszabni.

A másik, amit már említettem, az a "ráérés". Kicsit ellentmondásosnak hangozhat, de nem szabad szerintem mindig kéznél lenni. Az ember ismerkedik, még nem tudja, mi sül ki a dologból, mennyire lesz kifizetődő. Nem tartom helyesnek lemondani a másik miatt bármit a saját életedben, ebben a szakaszban legalábbis. Később meg majd igazítod hozzá. Arra gondolok, hogy nekem is ütközött megbeszélt találkám állásinterjúval, vagy egyetemi előadással, és lehet, hogy ki tudtam volna hagyni, ha nagyon akarom, meg lehet, hogy több kedvem is volt az aktuális kiszemeltemhez, de úgy gondolom, tartsuk a keretet. Majd találkozunk, ha ráérek, rá fogok érni a napokban, de végső soron te még egy idegen vagy, akivel szemben nem köteleződtem el, és aki nem a jövőm része jelenleg. De ilyen az is, ha a barátok helyett randira mész. Nem. Ha valakivel megbeszélsz valamit, az legyen úgy, a férfinek meg majd keresel más helyet a naptárban, aztán összeigazítjátok a dolgaitokat. Nem szabad, hogy bármit elhanyagolj, legyen az tanulmányok, edzés, barátok... Ez te vagy, az életed része, számodra fontos dolgok, elvégre is foglalkoztál velük mindeddig. Nem szabad feldobni. Itt megjegyzem, hogy nagyon sok esetben az a baj a bántalmazó kapcsolatokkal (bocsánat, hogy ezt behozom, csak pszichológiát tanulok, és próbálok nem csak nőként okosat mondani), hogy a nő nem mer kilépni, mert nincs kapaszkodója. Egyszerűen nincs semmi stabil pont a kapcsolaton kívül az életében, mert felégette maga után (vagy nem is volt), és sok esetben ezért hagyja a párjának, hogy bármit megtehessen vele. Ebben közrejátszik az is, hogy aki az életében több lábon áll, több területen ér el sikereket, annak általában van annyi önbizalma is, hogy tudja, hogy ő is van olyan értékes ember, mint a párja, és nem kell elviselnie bármit, mert önálló, önállóan dönthet, önállóan elérhet bármit, és van hova menni, van ahol szeretik, van mibe kezdeni, mivel foglalkozni, van "élete", amibe kapaszkodhat, a kapcsolat pedig csak egy kiegészítő, ami vagy működik, és meg tudja magát érteni az adott emberrel, vagy nem működik, mert annyira széthúznak a célok (és annyira nehéz úgy kompromisszumot kötni, hogy ne apró lemondás, hanem konkrét veszteség legyen), és akkor menni kell.

Nem szeretnék megbántani senkit, és nagyon aranyos az az elképzelés, hogy egy kapcsolatban az ember mindent megadjon a szerelmének, főleg figyelmet és szeretetet. De azt nem szabad elfelejteni, hogy ki vagyok én, mi fontos nekem, mi képezi az identitásom részét (kik fontosak számomra, mik a céljaim az életben a szakmámon belül, a hobbijaimban, mivel szeretek foglalkozni, mi tölt fel engem, miben lelem akár úgy is örömöm, hogy egyedül vagyok), és végső soron, hogy milyen életem van. Ebbe az életbe valaki vagy beleillik, vagy nem. Ha beleillik, akkor könnyű kicsit igazítani a dolgokon, hogy működjön a kapcsolat, ha nem illik bele, szerintem engedni kell, és nem feldobni érte valamit, ami addig fontos volt. És most nem arról beszélek, hogy az ember abbahagyja a sportot, ha gyereket szül, hanem arról, hogy még csak most ismertél meg valakit, de már tologatod a naptáradban a feladataidat, és mindent át tud alakítani az életedben. Lehet tekintettel lenni a másikra, és 100%-os figyelmet szentelni neki, ha együttvagytok, de nem szabad egy másik ember köré szervezni az életedet. Egy kapcsolat csak egy kiegészítése a te életednek, ami a másik ember életében folytatódik. (Elég kicsavart megfogalmazás, de talán érthető.)

Annyit tennék még hozzá (bocsánat a hossza miatt), hogy szerintem a jó benyomáson túl nem tartozunk egymásnak ilyenekkel, hogy "szórakoztatás" és "produkciók". Tudom, sok esetben nagyon kellemetlen dolog azt érezni, hogy nem működik együtt, vagy nem olyan a beszélgetés és a "kémia" köztünk, amilyenre szeretnénk. Viszont emiatt nem hiszem, hogy olyasmit kellene tennünk, amit idegennek érzünk a saját karakterünkhöz képest. Úgy értem, ha egy férfi arra kér, hogy meséljek valami vicceset mondjuk, én nem teszem meg azért neki, hogy szórakozzon, csak ha nekem is kellemes. Igenis lehet nemet mondani, és azt, hogy nincs kedvem, folytassuk másképp ezt a beszélgetést, kicsit egyenrangúbban, kölcsönösebben. És akkor mondok magamról valamit, amit át tudok vezetni hozzá is, hogy bevonjam, aztán ha működik a beszélgetés, meg tudok ejteni egy-egy humoros megjegyzést, és jól is érezzük magunkat. Ha pedig amiatt nem jön össze, mert nem szórakoztatom, ergo egy programon, ahova én is jól érezni megyek magam, nem teszem azt, ami számomra terhes? Akkor vajon kár érte, hogy nem lesz folytatása? Kell nekem az, hogy erőlködjek? Ez a szabadidőm, egy emberrel, akitől nem azt várom, hogy mindent tegyen meg értem, ahogy én sem fogok érte elsőre, hanem elsősorban összecsiszolódást és csapatmunkát. Konyhanyelven, egy olyan randit, ami mindkettőnknek adott valamit, nem elvett belőlünk, meg belenyomorított minket egy olyan viselkedésbe, ami amúgy nem tartozik hozzánk. Csak épp azért teperünk, hogy "tartson már jó nőnek".

Ahogy nyugodtan közbe lehet vágni, ha a másik túl sokat beszél és uralja a beszélgetést, hogy "Bocsánat, jegyezd meg, amit szerettél volna mondani, de...". Nyilván nem a szavába vágva, de mikor úgy fest, hogy lezárt egy gondolatmenetet, és levegőt vett, szerintem be lehet nyugodtan vágni. Lesz(!), akinek ez nem lesz szimpatikus, mert sokan tényleg rettentően imádnak szerepelni, és a legkisebb ilyen beavatkozást is sértőnek érzik. Viszont ismét mondom, hogy ha emiatt nem nyered el a szimpátiáját, akkor ne kudarcnak fogd fel, ha nem lesz folytatás.

Nem kell önzőnek lenni, vagy figyelmetlennek, vagy bunkónak, de muszáj megtanulni érvényesíteni magad surlódásmentesen, különben eltolódnak az arányok. Más kérdés, ha a másik könnyen formálható és pont visszájára sül el a dolog, és te kerül(het)sz fölé. Én abba sem mennék bele, mert nekem kell az, hogy valaki úgymond ellent tartson, anélkül is, hogy figyelnék, hogy ne legyen alárendelt. Legalábbis kapcsolatban.

A mártírkodás meg az összes érzelmi hatásgyakorlás meg egy olyan dolog, hogy onnantól, hogy felismered, hogy ez egy eszköz, és nem valami, ami miatt rosszul kellene magad érezned, el fogsz mellette tudni menni.

Erősebb szavakkal összefoglalva: csak azt lehet kihasználni/elnyomni, aki hagyja. Lehet, hogy nem tudatos, lehet, hogy későn derül ki, de végső soron ez is csak olyan, mint a manipuláció. Aki engedi, és nem figyel rá (nyilván nem lehet mindig figyelni, de résen kell lenni), azzal előfordulhat az ilyesmi. Ha nagyon nem megy az asszertivitás, és nagyon olyan a helyzet, hogy a másik jóformán a "vagy urallak, vagy vége" helyzetet kínálja fel, akkor igenis ki kell lépni, és nemet kell mondani, és nem keseregni amiatt, hogy ő nem tart elég jónak, vagy akárminek. (Tudom, mondani könnyű.) Előtte is volt világ, utána is lesz.:) Előtte is voltál valaki, nélküle is vagy. És nem az ő része, vagy a produktuma.

Ha nagyon érdekel a dolog, viszonylag praktikus és könnyen emészthető olvasmány:

[link]

Remélem, segítettem. :)

A "Te akartad ennyire ezt"-re:

-Nem, én azt a nőt akartam, akit a te személyedbe képzeltem. :)

-Ezt igen. Téged? Hááát....

-Csak adtam neki egy esélyt, hátha jó lesz.

-Te nem hoztál még rossz döntést?

Vagy valami, attól függ, mennyire akarsz bunkó lenni.:D

Komolyan, elhívsz valakit randira. Feltételezel róla valamit, valami jót, amellé a pár dolog mellé, ami miatt megtetszik. Tehát van egy elvárt képed a dologról, valami, amire számítasz, valamilyennek elképzeled őt és a randit, ez így természetes. Ha nem azt kapod, akkor ez van. Te akartál valamit, amiről azt hitted, olyan lesz, amilyen. Nem azt kaptad, ezt meg éppenséggel nem akarod.

Igazából az a "baj" veletek, hogy féltek, hogy nem jön össze, és túlságosan akarjátok, akkor is, ha nem biztos, hogy jó. Pont, mint mikor az ember cipőt megy venni, aztán végigjárja az egész üzletet, talál két darabot, az egyik kényelmetlen kicsit, a másik meg nem is igazán tetszik. És valamelyiket általában megveszi, holott addig kellene járni a várost és keresni egy másik üzletet más darabokkal, amíg nem olyan, amilyen megfelel. Nem biztos, hogy tökéletesen olyan, de valami kevésbé ambivalens, bizonytalan érzés, mint az, hogy "megér ez ennyit?" vagy "biztos jó ez?".

Én nőként könnyen mondom, hogy hagyd a pcsába, majd jön másik, mert én ahhoz szoktam, hogy ha valaki nyomorék, akkor hagyom inkább a fenébe, nem kell nekem azt elfogadnom. Nektek tudom, nehezebb az ismerkedés olyan értelemben, hogy ti vagytok általában a kezdeményező felek, emiatt pedig úgy tűnhet egy ilyen után, hogy "nem lesz majd olyan, akinek kellenétek". Holott nagyon is van választásotok. Ha kellemetlenül érzitek magatokat a randin, vagy nem vagytok biztosak abban, hogy jó a másikkal lenni, akkor ott álljon meg a sztori. Majd lesz valahogy, akkor is lett volna, ha nem találkoztok, nem kár érte, ha csak bohócként fogadna el amúgy is.

Tartsátok szem előtt: egyedül lenni még mindig jobb, mint egy alárendelt kapcsolatban. Ha nem érzitek így, akkor ott az életetekben kell előbb orvosolni a dolgokat, hogy ne egy jobb élet reményében akarjatok párt, meg csak azért, hogy legyen. Ha jól érzitek magatokat más nélkül is, akkor nem éritek be (bocs) minden jött-menttel. Kell nektek a fölösleges stressz meg elvárások? Ugyan, kérlek.

21N

"te akartad ennyire ezt"

"Nem, sajnos én nem EZT akartam."

Ennél többet nem is kell magyarázni rajta. Megmondod, hogy sajnos úgy érzed, nem illetek össze, esetleg bocsánatot kérsz, hogy raboltad az idejét, aztán elköszönsz. Magyarázkodásra, pironkodásra semmi szükség.