Éreztetek már olyat, hogy nem értek fel a randipartnerhez/párotokhoz?

Akik ezt érzik, azok mind önbizalomhiányosak, nem szeretik saját magukat és lekicsinylik, lebecsülik saját magukat.

Önismerettel, önszeretettel javítható ez az állapot.

Nekem már volt ilyen. A srác ilyen nagyvilági forma volt, mindenhol ismerték, népszerű volt, közkedvelt, udvarias, illemtudó, olyan aki ha előad egy történetet tipikusan mindenki ül és élvezettel hallgatja, aztán dőlnek a röhögéstől, mert tök vicces, igazi úriember stílussal, emellett természetesen jóképű, sportos, gazdag minden egyéb.

Minél többet ismertem meg belőle annál inkább úgy éreztem, hogy fogalmam sincs, mégis mi a fészkes fenét lát bennem, mert objektíven nézve közép szerű vagyok, introvertált, átlagos arccal testtel, és olyan tipikus átlagos lány. Aztán persze mielőtt úgy igazából bármi történhetett volna pár randin kívül le is rázott, hogy hát bocs, de egy exe visszatért a képbe. Tulajdonképpen meg sem lepett, tipikusan a túl szép lett volna, hogy igaz legyen kategória.

Ők is csak emberek. Nem vagyok én sem rossz kategória, nagyon sokat teszek a külsőmért is, belsőmért is, összességében igyekszem a legtöbbet kihozni az életemből, független attól, hogy mennyire születtem adottságok szintjén szerencsésnek, nem értük, magamért. Tudom magamról, mennyit érek és milyen szintet vagyok képes megugrani, tudom, ki az, aki meg tudna érteni és akinek úgymond elég lennék ezzel a teljesítménnyel, mert bármilyen csúnyán is hangzik, azért az ember minél többre képes, annál többet szokott várni valamilyen téren. Nem feltétlen mindenből, de valamiben van, amiben magasra teszi a lécet, tekintve, hogy viszonylag sok a "jelentkező".

Nagyon szemétül hangzik, de engem sem biztos, hogy vonzana az, aki a legkevésbé sem igyekszik annyira, mint én, ugyanakkor tudom, hogy nekem is van még bőven hova fejlődni, hiszen minél többet tudok dolgokról, annál inkább rájövök, hogy mennyire felületes a tudásom, vagy hasonlók. Valahol csodálom azokat, akik jobbak nálam és inspiráló, mikor a nyugodt természetem ellenére van olyan, aki még nálam is jobban bírja az ilyen helyzeteket, de valljuk be, mindenkinek vannak dolgai, amik jobban mennek neki, mint az átlagnak, más dolgok kevésbé. Inkább arra megyek rá, ami a háttérben van és nem eszem meg egyből, amit látok.

Az, hogy valaki a párom, nekem azt jelenti, hogy "sorstársak" vagyunk. Kicsit különbözhetünk, nem lesz abból ügy, hogy ki a formásabb vagy ki az ápoltabb, hozok egy szintet, amit fenn bírok tartani és amivel elégedett vagyok, mert fektettem bele épp elég enerigát, de a verseny kategóriásokhoz nem érek fel külsőre, ahogy nincs olyan tudásom más hobbikban és tudományokban, mint ami az életem részét képezi, pusztán igyekezni tudok egy általános műveltség elérésére. És nekem is vannak adottságbeli korlátaim, amiket ugyan nem használok kifogásnak és próbálom őket nem figyelembe venni, de nekem is vannak valahol határaim. Szerelemből választottam szakmát, nem lesz egymilliós fizetésem, de nem motivál az, hogy annyit keressek vele, mert más rovására menne, amit fontosabbnak tartok. Van, amiben jó vagyok kifejezetten, valakihez képest biztosan, van, amiben alulteljesítek, mert más (volt) épp a fontos, mint arra hajtani, vagy más ragadta meg a figyelmem, de olyan nem volt, hogy valaki egy az egyben jobb vagy rosszabb legyen nálam.

Mindent összevetve nem érzem magam rossz helyen, mert tettem azért, hogy legyen mire nekem is büszkének lennem és én is törekszem jobbnak és jobbnak lenni magamnál. Úgymond tiszta a lelkiismeretem, mert nem érzem úgy, hogy bármi "bennem maradt", amit kihozhattam volna eddig magamból, vagy bármit elhanyagoltam volna úgy, hogy közben foglalkoznom kellett volna vele magamban. Lehet, hogy valaki jobb férfi, mint én nőben, na de milyen szempontból? Vagy megfelelek annak az elvárásnak, amit a külsőmmel szemben támaszt, vagy nem. Vagy elég neki az a tudás, amit összegyűjtöttem és amire még képes vagyok, vagy nem. Nekem a legtöbb esetben a hozzáállással volt bajom, nem a teljesítménnyel ilyen szempontból. Nagyon kevés dolog van, amin utólag (felnőttként) nem lehet változtatni, ha az ember elhatározza magát. Lehet, hogy nem fog elérni oda, ahova elérhetett volna, ha időben nekiáll, de nem ez a lényeg. Az okozott nálam is mindig gondot az ismerkedésben, ahogy valaki áll ehhez a kérdéshez, mennyire motivált fejlődni, mi motiválja, mennyire látja magát reálisan, illetve mennyire balanszos (tipikus tendencia, hogy akinek előnyös a külseje, általában nagyon gyenge tudásra pl).

Az, hogy mit tett le az asztalra, ennek csak a mellékhatása, nem érdekel. A szintbeli különbséget a hozzáállás szokta okozni. Olyan nincs, hogy ha valakinek nem olyan a hozzáállása, mint nekem, akkor nincs vagy nem lesz azon a szinten, mint én. Lehet, hogy pl. pocakosabb, mert nem rég kezdett el edzeni, de az nem érdekel, elfogadom, mert el fogja érni a célt, ha olyan a hozzáállása. A volt párom is mellettem felvételizett az egyetemre, jóval idősebben, mint én (addig egy gyenge szakmát végzett csak el, amivel ő sem volt elégedett). Nem érdekelt, a lényeg az volt, hogy csinálta és akarta és láttam éjt nappallá téve tanulni egy olyan érettségiért, amivel fel is veszik a szakra. És ez mindennél magasabbra emelte a szememben.

Szóval nem, sosem éreztem azt, hogy más túl jó hozzám, vagy én túl jó lennék valakihez. Olyat viszont igen, hogy más nem akar dolgokat eléggé, bennem meg pont az vonzza, amiért foggal-körömmel küzdöttem. Ez nem fog működni nálam soha. És volt olyan, aki nálam is jobban küzdött a dolgaiért, de ő meg beképzelt volt és mindig tette a fejét, hogy mennyire tökéletes, ő meg amiatt a mentalitás miatt nem tetszett.