Mennyire jellemző a lúzerség? Valóban vannak lúzerek?

A gyk-s felület azt mutatja, hogy rengeteg van... De ez nem igaz. 2 hete figyelem aktívabban az oldalt, azelőtt kb félévente egyszer tettem fel kérdést más témában. Azóta érzem magamon is azt a depressziót, elkeseredettséget és rosszindulatot, amit szinte minden második kérdésben látok. Mostanában már figyelek rá, de nem tudtam megérteni, miért vagyok feszültebb és miért gondolok rosszabbul az emberekre most, mint előtte...

Az ismeretségi körömben szerintem nem is ismerek ilyen férfit, pedig van belőlük bőven. Dolgos emberek, tele élettel, keresik a lehetőségeiket, ki fiatalon, ki idősebben. Egy teljesen más világ, ami itt megy, mint amit eddig láttam és nem azért írom, mert mekkora szar ez az oldal, hanem mert engem megdöbbentett. Szóval szerintem nem gyakoriak. Vannak, persze, ők mintha tényleg elszigetelődnének a való élettől és kivonnák magukat a körforgásból. Nem a társadalom teszi, a társadalom befogad szépet, rondát, mindenkit, aki annyira ember tud lenni, hogy belepasszoljon a normarendszerbe. Ezt ők teszik magukkal.

Ez most a felnőtt párkapcsolatok? Tiniknél teljesen rendben van, hogy nagyrészt a külsőn múlik az egész, de azért ha felnőttként tartós párkapcsolatot szeretnél, akkor kicsit bonyolultabb a helyzet. Érdemes lenne kicsit többet foglalkozni a lány személyiségével, mert hosszabb távon egy bármilyen vonzó csaj az őrületbe kergethet, ha olyan a személyisége.

Amúgy persze, vannak olyan férfiak, akik lúzerek. Ha félénk vagy és nem kezdeményezel, akkor nem lesz semmi, mert hacsak nem vagy nagyon gazdag, jóképű vagy híres, a nők nem nagyon fognak kezdeményezni nálad.

Valóban vannak, a környezetembe is ismerek ilyet, sőt én is voltam lúzer. Nekem is volt önbizalomhiányom, meg féltem ismerkedni, és valóban már nem egyszer lett volna lehetőségem felszedni egy csinos csajt, sőt nem is egy lánynál, hanem vagy tíznél volt ilyen hogy simán felszedhettem volna őket mert szinte tálcán kínálták saját magukat, mert bírtak engem. Én teljesen beijedtem, nagyon kevés önbizalmam volt nulla alatti szinte, meg egyszerűen ráparáztam mindenre, szinte féltem mi lesz, ha meglát majd meztelenül, meg mi lesz ha hirtelen apa leszek akár.

Persze ez nálam elmúlt, leginkább az önbizalmammal voltak problémák, meg az ismerkedéssel. Több esetet is láttam a saját szememmel hogy nálam még előnytelenebb pasik, idősebb férfiak is igazán csinos nőkkel voltak együtt, és mégis egekben volt az önbizalmuk. Olyan férfit is ismerek aki igaz már közel 50 éves, és egy csinos nála 10 évvel fiatalabb felesége van, három gyerekük van és nagy boldog család, a férfi az egy tipikus szerencsétlen ember, nagyon egy mulya, félénk, csendes ember. Aztán egy korombeli srác is nálam jóval előnytelenebb külsővel és idióta viselkedésével meg egy amolyan tipikus alpári személyisége volt, annak ellenére hogy el lehetett vele beszélgetni, és nagyon rendes volt másokkal. Neki is olyan nője volt akiért a két kezét más sokkal különb férfi összetette volna. Igazából én itt jöttem rá hogy kár magamat ostorozzam amikor nálam ezerszer igénytelenebb külsejű és belső tulajdonságokkal rendelkező pasiknak csinos, és kedves, normális csajaik vannak, akkor már rájöttem hogy gyakorlatilag én voltam a hülye idióta hogy mindig "elfutottam". Aztán rájöttem hogy kár ezen aggódnom hogy a külsőm miatt nem lesz soha barátnőm, vagy ha lesz, előbb utóbb hamar kiábrándul belőle, így változott a hozzá állásom, jobb lett a kiállásom mert elfogadtam önmagam, és ezzel az önbizalmam is megnőtt, és a lányok teljesen más szemmel néztek rám pozitív szempontból persze. Aztán idővel sokkal könnyebben kezdtem el ismerkedni, csak úgy spontán le mertem szólítani csajokat, és nem is volt gond, mert nem paráztam rá, csak adtam önmagam és akkor elég hamar találtam egy nagyon csinos, és kedves lányt akivel szinte nagyon hamar összejöttem, persze kellett néhány hét, de szinte olyan gyorsan történtek a dolgok hogy fel sem fogtam. Akkor jöttem rá végleg hogy már sokkal előbb lehetett volna szép, csinos, kedve barátnőm, csak a saját hülyeségemnek köszönhetem hogy 22 éves koromig nem is volt senkim. Persze ezért tennem is kellett, kis fogyás, ruhatár csere apránként, tehát nem két nap alatt változott meg minden, ehhez kellett jó másfél év.

Aki idővel rájön hogy ha nagyon akar tud változtatni és tenni azért hogy legyen csaja az túl fog esni a lúzer időszakán, de ameddig saját magukat ostorolják azok a pasik akiknek lehetne szép nőjük de túlparázzák és ezzel elb.sszák a rexet akkor ne sírjanak ha még 30 éves korukra sem lett senkijük. Tenni kell mindenért, de sokaknak a túlzott parázást kell legyőzniük.

Szerintem a lúzerség inkább az amikor valaki mindenben felsül, semmi nem sikerül, és igazából mindenki más is hulladéknak tartja szinte, pár kivétellel.

Na így élek én is. Bár én inkább pesszimista-melankólikus vagyok.

"Lúzer, lúzerség....."

Olyan embereket láttam, hatalmas, érzelmileg és/vagy testileg nehéz feladatokkal megbírkózni, amikkel az őket lúzereknek nevező emberek nem tudtak! Ezek az emberek már egy kisebb kényelmetlenséget okozó helyzetből is menekültek haza az anyjuk/csajuk szoknyája alá!

Hagyjuk már ezt a lúzerezést, egy vicc aki így beszél!

Ismered az ő életék, te élted meg? Akkor mi a fenét ítélkezel? (ezt most nem neked kérdező, csak úgy a lúzerezőknek)