Akik itt sírtok, hogy nem találtok párt, vagy akik csalódtatok sokat válaszolnátok pár kérdésre?

A csalódások előtt pozitívan hozzáálló, boldog, kiegyensúlyozott voltam. 2 csalódás után megingott az önbizalmam, semmire nem vagyok alkalmas, senkinek sem leszek elég jó érzésem van, mert nekik nem tudtam azt nyújtani, amit kellett volna.

Végsőkig próbáltam kapaszkodni a legutolsó szalmaszálba...hátha történni fog valami csoda...de nem így lett.

Az első kitétel nemigazán illik rám, de csalódni azt sikerült.

A csalódottság előtt végtelenül naív voltam. (Őszinteség, tisztesség, becsület meg ilyenekkel közeledtem a választottam és más emberek felé) Kis életvidám emberke, akit alig tud letörni valami. Mostani fejjel inkább éretlennek látom az akkori önmagam.

Aztán nem lettem naív. Pedig csak a valóságra ébresztett rá. (A párkapcsolatok, emberi kapcsolatok, hűség, ösztönök irányítása az emberi életben). Nagyjából innentől lettem irónikus és szarkasztikus (más szóval savanyú).

Vele 1 évig erőlködtem, aztán nemigazán sikerült, 12 évig tartott ki az érzelem.

Legutóbb 2 éve találkoztunk, kis párbeszéd:

-megtört ember lettél

-miattad

-tudom, sajnálom

Azóta voltak párkapcsolati próbálkozásaim, de már egyikhez sem fűztem naív elvárásokat. Nem is alakult ki érzelem részemről. Nem is váltak be.

3 házas nőből 2 beadta a derekát, ez sem segített erősíteni a hitemet a hűségben.

Már nem tudnék úgy hozzáállni egy nőhöz (tenyeremen hordozva). Fél életet leéltem egyedül, ha vágyok is társaságra, képtelen lennék alkalmazkodni a kis dolgokban. A játszmáktól pedig egyenesen falnak rohanok, hihetetlenül idegesítenek.

#5 dettó ugyanez vagyok,szinte szó szerint, akár én írhattam volna..

A csillagokat is lehozó, lelkes, optimista hősszerelmesből egy kiégett, cinikus fasszá váltam, aki már képtelen megbizni akár csak a legminimálisabb szinten egy nőben..

Nem túl jó esélyekkel indultam neki a társkeresésnek, mert jó ragyás képem volt, plusz rettentő sovány is voltam, mégis sikerült úgy két kapcsolatot is kialakítani, összesen majdnem 5 éven keresztül. Közben fejlődtem testileg is, lelkileg is, úgy éreztem, azért hozok egy olyan személyiségi színvonalat, amivel ezek ellenére sem lesz gond, ha netán történik valami.

Aztán megtörtént a valami, és hiába a fejlődés, jóval kevesebb siker, azaz kb semmi. Beszélgetésig néha eljutok, de az hamar abbamarad és nem miattam. Egyszer egy látásból ismerős lánnyal kezdtem beszélgetni teljesen más ügyben, aztán úgy láttam, hogy akár alakulhat is valami (ez nem sokkal a szakítás után volt), bókolt, meg külön segített keresni dolgokat, aztán mintha elvágták volna, nem akart rendesen szóbaállni velem, és nem volt hajlandó elárulni az okát, csak mellébeszélt. Az úgy egy elég erős arculcsapás volt, mert azóta sem tudom, mit rontottam el (akár azt is, hogy túlnyomultam, akár azt is, hogy túl keveset). Utána is volt néhány beszélgetésfoszlány Tinderen és itt, de egyre kevesebb. Ha itt képet küldtem valakinek, nem válaszolt többet, hiába beszélgettünk el jól addig. Eközben szorgalmasan munkát kerestem, és az is hasonló sikeraránnyal zajlott: néhány interjú, de semmi komoly. A munkakeresés tartott egy évig, decemberben találtak meg (nem is én jelentkeztem), gyorsan fölvettek, azóta ott dolgozom, és imádom, mert jó a munka, jó a társaság és jó a fizetés is. Van ott jónéhány lány is, velük jól kijövök, nincs semmi gond, csak szinte mindegyik vagy foglalt, vagy idősebb, vagy messze dolgozik és csak ritkán beszélünk, de amúgy sem érzem, hogy onnan találnám meg Őt. De persze nyitott vagyok.

Próbálkoztam még sima társkeresőn is, ott konkrétan nulla sikerarány, 6 levélből 0 válasz, és nem, nem a legszebbekre írtam. Most ott tartok, hogy fogalmam sincs, mi lesz, hol érdemes egyáltalán keresgélnem, és amennyire megismertem a helyzetet, a lányok hozzáállását, még egy ok, amiért kiábrándultság vett erőt rajtam, mert annyira passzívak és nem lojálisak, hogy hihetetlen. Komolyan már lassan nem nézem ki egy lányból sem, hogy akár egy randit le lehessen vele beszélni, hogy lenne annyira értelmes, megbízható és érdeklődő. De persze vágyom a kivételre.

Szóval jelenleg itt tartok, hogy a sportos alakon, és a jóképűségen (bár szerintem annyira nem vészes, de ezek szerint mégis) lassan minden megvan (magasság, egyedül élés, jó munka, tervek, fejlett személyiség, tapasztalat), és ennek ellenére most vagyok a legkilátástalanabb helyzetben :D

Jó, még a fejlett szociális készség sincs meg, tehát nem vagyok a társaság közepe, meg könnyen ismerkedő, de a másik véglet sem, hanem valahol az átlagos környékén. De úgy tűnik, mindez nem elég.

Szóval ezért vagyok szomorú :D Remélem ez betekintést ad abba, hogy nem csak a classic gyűlölködő-szerencsétlen réteg létezik gondokkal e világban.

25/F

A csalódottság (habár esetemben jobban illene ide egy bizonyos fokú kiábrándultság) előtt még ártatlan voltam, aki nem sajnált újabb és újabb esélyt adni másoknak; aztán valamikor tizenhat-tizenhét éves koromban telt be az a bizonyos pohár, hogy kihasználnak, és lezárult az életemnek ezen naiv szakasza. A cinizmus lett a legjobb barátom, és azóta megtanultam gesztusokból és cselekedetekből következtetni, hogy ki milyen jellem, hogyan érdemes hozzá viszonyulni, és még ha rá is lelek egy olyan kaliberű emberre, akiben jobban megbíznék, soha nem mondok el mindent, ami tudni érdemes rólam.

Soha nem mutatom az igazi - szomorú - arcomat, a külvilág felé egy rendszerint életvidám, pörgős, esetenként beszélgetős és viccelődő személy képét vetítem, habár néhány családtagom már megjegyezte, hogyha mosolygok, a szemeim szomorúak maradnak. (Nem hiába a szem a lélek tükre, ugyebár...)

Kicsit túlzás talán majdnem húsz évesen kijelenteni, hogy pontot tettem egy olyan dolog végére, amely még igazán meg sem kezdődött, mégis úgy érzem és talán fogom is érezni, hogy a múltbéli történések miatt képtelen vagyok rá, hogy párkapcsolatot alakítsak ki. (Más kérdés, hogy az ajtót sem döntik rám, nem mintha bánnám, mert csak tehernek érezném.) Nem tudnám belerakni azt, amit bele kell rakni; a szívből szeretést, mert a másikat csak tudatosan, az eszemmel tudom kedvelni. Az meg egyáltalán nem ugyanolyan...

Persze, egyfajta belső késztetés még megvan, mégis, ha odajutnék, inkább meghátrálnék. Félnék attól, hogy valamilyen csoda folytán megtörne a jég, mégis képes vagyok arra, amire képtelennek hittem volna, és megint átejtenének a palánkon, kihasználnának, és elhagynának.

Azt meg - bármennyire is próbálom magam erősíteni, egyelőre sok sikerrel - jó eséllyel nem bírnám ki.

20/L

7, kérdező:

az egyetlen dolog, amit sosem tudtam betartani, az az, hogy NE AGYALJ.

Mi a frászért foglalkozol ezekkel a dolgokkal? Az ember hihetetlen sokmindent képes elviselni, ha úgy fogja fel. Meg padlóra tud kerülni egy 18 éves csitritől, ha annyira beleéli magát a "drámájába" (magamról beszélek).

Egyszerűen nem vonzó a nőknek sem (és a férfiaknak sem), ha valaki ilyen problémákon nyünyörgő felfogású.

Képzeld el a helyzetet: az átlag nőben idővel elindulnak a hormonok, hogy gyereket akar. Itt nagy változásokon megy keresztül, főleg a férfiak felé támasztott követelményei. Nem fogja rábízni magát és a majdani gyermekét egy pánikoló fiúra (jaj, vajon csalódok e még? mi lesz, ha elhagy, juj nem tudom mit tegyek, szerinted ez jó?) A nőnek ilyenkor már férfi kell, akit tud tisztelni is. Nyivákoló pánikgépet nem tud tisztelni és meg is értem emiatt.

Mondhatnék hatalmas életbölcsességeket, de inkább leegyszerűsítem példán keresztül:

Összeházasodsz "életed párjával", gyerekeitek lesznek, stabil élet, minden frankó. Aztán egyszercsak munkanélkülivé válsz. Ez ugyebár gond. Persze, hogy az. Ilyenkor egy érzelgős pánikgép mit csinál? "Jaj kirúgtak, végem, most mi lesz..." Depresszióba süllyed, mert csalódott, sérül az önértékelése, mert kirakták, nem kell. Ahelyett, hogy minden figyelmét előre fordítaná, küzdene egy másik állásért, inkább befordul, szívja el mások és a saját megmaradt energiáját a negatív hozzáállással. Egy állásinterjún simán leírják azt, aki így megy be. Mert ezekre az emberekre nincs szükség.

Olyanra van szükség, aki akkor is kepesztet, ha 13x hasalt el. Mert csak ez viszi előre a céget. Ugyanez a párkapcsolatnál. Aki feladja, elbukik. Nincs az a jóképűség, lehengerlő modor, vagy pénz, ami a lúzer mellett tartana egy nőt. (Jó, a pénz fontos, de a lúzer mellett a nőnek lesz más partnere is, hiába gazdag...)

Amíg az ilyen felfogás nem változik, addig nem lesz sikeres párkapcsolat sem. Pár éve változtattam ezen, mert elég volt a múlton rágódásból. 130+kg-os voltam és így is lettek barátnőim (nem, nem tonna-madonnák). Csak hát volt köztük házas, meg olyan, akinek gyereke van (és kezelhetetlen), meg mégegy házas, meg egy olyan, aki talán el tudta volna feledtetni velem a 12 évig tartót, de aztán inkább hozta a papírformát (ez itt a pesszimista önsajnálat helye :P)

Nem, nem azért álltam el a "klasszikus" párkapcsolati formák mellől, mert mekkorát csalódtam. Biztos vagyok benne, hogy minden embernek jutott jócskán belőle, és a többség tudja is kezelni.

Azért hanyagolom a párkeresést, mert idő közben sikerült nagyon jól megértenem az emberi viselkedés valódi mozgatórugóit, és azokkal nem tudok azonosulni.

Mindettől függetlenül, amikor találkozok vagy beszélek Vele (azzal, akinél ez az egész kiindult), akkor a gyomrom remeg, és feladnám az elveimet, hogy együtt lehessünk. Az idő közeleg, születésnapomon nem felejt el felhívni, pár nap még...