Szerintetek a társas magány vagy a "sima" magány az elviselhetőbb? A két rossz közül melyikre voksoltok, ha választani kéne?

Inkább a magány mardosson vagy a társas magány kínozzon? Egyedül lenni jobb, úgy, hogy a szívünkben nincsen épp senki, viszont pont emiatt vagyunk magunk alatt(legalábbis olykor nagyon kínzó tud lenni) - vagy egy olyan kapcsolatban, ahol egyedül érezzük magunkat?

Szerintetek hosszabb távon melyik teszi jobban tönkre az embert, ill. az egészséget? A társas magányról szóló kapcsolatba vissza lehet még hozni a tüzet, a szeretetet, vagy ha már egy ideje ez fennáll, akkor szakítani kell mindenképpen?

Persze, mindkettő nagyon cudar érzés, de ha már választani kell, melyikre szavaztok? A vacakra vagy a rosszra?:)