Meddig bírható ki a társas magány?

Én is társas magányban élek,bár ennyire nem durva.Néha van puszi,ölelés,de a kommunikáció szinte nulla,már nem nagyon próbálkozom.Ettől különösen hétvégén majd megőrülök.

Barátnőkkel,kolléganőkkel pótolom,telefonon beszélgetünk,néha munka után beülünk cukrászdába sütizni.Szoktak hívni programokra is,de ovis még a kisfiam,inkább vele vagyok.

Hű nehéz mi 8 éve vagyuk együtt.Sose megyünk sehová mert mindennel van valami baja.Hazajön,beül a gép elé és el se jön onnan lefekvésig.Ilyenkor beszélni is felesleges hozzá,mert úgyse figyel(aham,ühüm,ja tipusú válaszok...).Szex is csak akkor van,ha én eröltetem,de így már nemigen van kedvem hozzá.

Sajnos nehéz lépni,mert én se állok valami jól anyagilag,és más nemigen maradna,mint a anyámhoz költözni ami azért 34 évesen nem olyan jó móka...Arról már nem is beszélve,hogy ugyan kinek kellenék,csak a rémtörténeteket hallom a 30 felett társkeresésről a kolléganőimtől,barátnőktől...A korban hozzám illők vagy családosak,aki meg nem annak meg minden ujjára jut huszonéves,szinte esélytelen nálam max 10 évvel idősebb nem zűrös pasast találni...Nomeg hol a garnacia,hogy az új kapcsolatban nem lesz -67-8 év múlva megint ugyanez...?:(És akkor kérdem én mennyivel lenne jobb Anyámnál,ha nem jön össze semmi normális pasi?Ha megengedhetném magamak,hogy egyedül éljek lehet könyebben rászánnám magam a vállásra...