Te elmondanád? Vagy inkább szenvednél?

A legtöbb ilyen esetben saját magának sem vallja be ám az ember, hogy itt kicsit több van, mint barátság, ha fel is merül a dolog, akkor könnyű ellegyezni, hogy áh, csak mert olyan kedves velem, vagy mert olyan sokat vagyunk együtt, és persze, jó dolog, hogy van nekem, és hiányozna, ha nem lenne, de hát végül is ez barátságban is normális, nem?

Mi öt évig kínoztunk így egymást (megjegyzem, kölcsönösen :D), mire megállapítottuk, hogy jé, ez talán mégsem csak barátság.

Nézőpont kérdése, mivel másik oldalról ott a kérdés. Megéri megkockáztatni, hogy oda legyen a barátságotok egy vallomásért ? A meglévő boldogságot az ábrándért, hogy mi lehetne ? Hiszen ha kialakulnak érzések, akkor azt az ember kimutatja, ha már beszélni kell róla, vallomást tenni, ott inkább lesz egyoldalú az érzés. Sokan nem tudják megállni, hogy a megfelelő pillanatban tegyék, mert inkább arra figyelnek, hogy nekik így rossz. Aztán persze ez lesz az uralkodó érzés.

Ha előbb megmutatnák a kiszemeltnek a nem csak baráti de élő és romantikus oldalukat és ha jól fogadja, utána vallanának szerelmet, talán kevesebb ilyen csalódás születne és kevésbé végzetes dráma.

Hát, nem is tudom!

Nekem soha nem kellett szövegelnem, meg vallomásokat tennem, mégis aki nekem "másképp" volt fontos, az pontosan tudta.

Ha nem fogod magad vissza, akkor ez lesír rólad.

Ne takargasd az érzéseidet, akkor nem kell készülnöd a "nagy beszélgetésre", jönnek a dolgok maguktól.