Mi lehetett az oka, hogy ez így történt? Lehet bármi logikus magyarázata? Mit kellene másképp csinálnom?

Sziasztok. 24 éves vagyok, nem volt még kapcsolatom, még futókaland se. Próbálkozom/tam, de inkább múlt időben, mert mára az önbizalmamat, és a hitemet is elvesztettem a sorozatos kudarcok hatására. Ugyan igaz, hogy nem is próbálkoztam annyit, és azt is elismerem hogy sokszor túlizgultam, de másnak még izgulva, és hibákkal tarkítva miért jön össze olyan "könnyedén"? Én évek óta azt érzem, ez vmi óriási küldetés, hiába nem akarok így hozzáállni. Van barátom, akinek szintén vannak lelkiproblémái, de ha nem jön össze neki csaj, akkor is összejön neki szerencséből vmi egyéjszakás, akár. Miért van ez? Nekem miért nem? Ez azért furcsa, mert lehet nem vagyok egy Ronaldo, vagy Brad Pitt, de mégis legrosszabb indulattal vagyok átlagos. Értek a divathoz, ennek megfelelően öltözködöm, sok figyelmet fordítok a megjelenésemre. Talán túl sokat is, mégse sikerül szinte egy olyan lányt sem, akivel kölcsönös lenne a szimpátia. Akivel meg igen, a lehető legfájdalmasabb pontnál kiderül, hogy mégsem.

Volt egy lány, akivel megismerkedtem társkeresőről, pontosan, a legelső nap, mikor elkezdtem ezt az egész körforgást amiben azóta is benne vagyok, bármilyen eredmény, vagy siker nélkül. Miután megismerkedtem vele, elkezdtem reménykedni, de semmiképp sem beleélni magam, de nem tudtam mit tenni. A 2. randi után egy másik dimenzióba kerültem, mert sajnos belészerettem, és azt hittem, végre megváltozik az életem. Borzasztó labilis volt a lelkivilágom akkor is, de akkor már sajnos szinte menthetetlenül odavoltam érte. Aztán megtörtént a 3. randi, ahol végre eljutottunk egy őszinte csókig. Én akkor annyira boldog voltam, hogy a buszról hazafele konkrétan tényleg nem tudtam a vigyort letörölni a képemről, egész egyszerűen úgy maradt az arcom. Sajnos ez már a második napra megváltozott, mert nem akart válaszolni nekem. Aztán mikor a következő randira is elhívtam vna, már éreztem hogy meg kell barátkoznom azzal, hogy ismét nem lesz senkim, de közel se gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. Talán a legrosszabb az egészben az, hogy úgy lettem elküldve annyi belefektetett energia, idő, pénz, és érzelem után, mintha egy utolsó, igazi, sajnálatra se méltó f*** lennék, aki még az életet se érdemli meg. Tényleg olyan volt, mintha direktbe akarná a sors, hogy szenvedjek. Mintha tényleg szándékosan elveszi tőlem az örömöt, amiért dolgoztam, és járna nekem.

Hiába telt el azóta egy év, próbálok már nem csak egy féle társkeresőt, semmilyen eredménye nincs, semmilyen tekintetben sem. Őt pedig egyből "megtaláltam", elsőre. Komolyan úgy érzem, mintha egy átok sújtana. Már elég sok ideje, de ez egyre rosszabb. Ki se akarok itthonról mozdulni, semmi nem tölt el élvezettel. Sajnos nincs semmilyen hobbim se, ami igazán érdekelne. Pszichológushoz jártam, de sajnos nem igazán tudott kizökkenteni. Jó vele beszélgetni, de nem érzem, hogy "gyógyítana". A kérdésem pedig az lenne, hogy miért kellett, hogy így történjen? És az, hogy mindig? Mi végre a siker kulcsa, mi az, ami végre kizökkent ebből a sorozatos pechszériából, és egy normális út felé terelheti az életem, mert egy önrombolásba kerültem.