Mindkét nem 25 fölött! Melyik a jobb? A maradékból (senkinek se kellett) és a lerágott csontokból (lelkileg kicsinált emberek) válogatni vagy mivel nem találhatjátok meg az olyan párt aki az ideállis ( vagy minimum félig) örökre egyedül maradni?

örökre egyedül maradni.

27F

Szerintem ez a "választék", amit felajánlasz kérdező, kicsit ki van sarkítva és nagyon degradáló arra is, aki szerinted a "maradék" és a "csont", meg rám is, aki 35+ vagyok és szerinted ebből KELLene, de legalábbis úgy tűnik, szerinted ebből szabad választanom :)

Szerintem nagyon nincs így, bár én is az elvált emberek táborát gyarapítom (és eszembe sem jutna még egy anoním oldalon sem azt állítani, hogy akár a volt férjem, akár én voltam a hibás abban, hogy a házasságunk válással végződött- úgy gondolom, ketten alakítottuk így, nyilván mindkettőnknek volt benne része, de nem hinném, hogy bárki hibás lenne).

Lehetséges, hogy van olyan valaki, aki "senkinek sem kellett"- de tudod a társtalálás egy része biztosan szerencsefaktor is, ettől nem biztos, hogy nyomi vagy ronda vagy igénytelen.

Lelkileg kicsinálni pedig szerintem a ténylegesen terrorban tartott embereket lehet, ebből pedig szerencsére nincs sok. Abban nem hiszek, hogy egy felnőtt, cselekvőképes, egészséges(nek induló) lelkületű embernek egy rossz, bántalmazó kapcsolatban kell maradnia.

Néhány extrém példát leszámítva (fogságban tartás stb.) igenis van választás, ki lehet lépni, fel lehet egy bántalmazó, egyelőtlen, megalázó kapcsolatot számolni.

Aki nem így tesz, az nyilván választja (akát tudatosan, mert "megélhetési kapcsolatfüggő" vagy tudattalanul pl. családi bántalmazó minta, súlyos kapcsolatfüggőség és/vagy betegséget súroló súlyos pszichés állapot).

Jelenleg egyedül vagyok, de nem tervezem ezt a hátralévő életemre. Ha jól belegondolsz, mindenkinek van olyan tulajdonsága, amiben jobb, mint mások és olyan is, amit az emberek többsége nehezen vagy éppen nem tudna elfogadni.

Hogy találunk-e magunknak társat az a szerencsén túl azon is múlik, hogy mik az elvárásaink, mennyire vagyunk kompromisszumképesek kölcsönösen (van, amiben lehet, van amiben kevésbé, de mindenkinek más a preferenciája).

Nyilván van, aki negatívumként tekint arra, hogy pl. elváltam, másnak meg jeletheti azt is, hogy egy optimális döntést hoztam, mertem dönteni és annak következményeit vállalni szabad akaratomból.

Tudod minden más tulajdonsággal kb. így lehet.

Azt sem gondolom, hogy szégyen lenne időnént társ nélkül élni- vannak ilyen időszakok szinte mindenki életében.

Én ettől nem érzem magam értéktelenebbnek annál, mint amilyen pl. házas koromban voltam.

Aki nem görcsösen keres, nem a beszűkült lehetőségeket látja maga előtt (már ne is haragudj, de igényes, csinos, tanult nőként nekem igenis felháborító lenne, ha valaki rám is lerágott csontként tekintene vagy épp maradékként alkudna meg velem, nehogy már!) annak szerintem 25+ felett sem zárul be a világ, nagyon nem ezt tapasztalom.

25 még nem az a kor, aminél el kell keseredni. Ha lány vagy ajánlom a VIK-es fiúkat (24-5 évesen fejezik be az egyetemet, ha nem buktak). Ha fiú, akkor meg egyáltalán nem értem, hogy mi a gond, még előtted az élet. A férfiak 40 évesen sem annyira idősek, csak fiatal feleséget kell fogni, és még a gyerekvállaláson sem fog senki fennakadni.

Amúgy ha nem találsz olyat, akiben annyira bízol, hogy belefektesd a kapcsolat működéséhez szükséges energiát (ugye ez különböző partnerenként eltér, és leginkább a világnézeten, szokásokon múlik (hívjuk összhangnak)), akkor szerintem nem érdemes.

Én biztos nem írnám le magam, 40 évesen sem.

25L

25 felett sem csak az általad leírt 2 típus van. Össze meg soha nem jönnék olyannal, akit nem szeretek szívből és akivel nem vagyok boldog, semmi értelme.

28/N