Harmincas éveim közepén járok, mégis úgy izgulok a randevú előtt, mint egy tinilány. Normális ez?

Ez természetes. :)

Tudod, amikor én a harmincas éveim közepén-végén újra ismerkedni kezdtem (hosszú kihagyás után), akkor úgy álltam a kérdéshez, hogy semmit nem vártam a találkozóktól, csak egy jó beszélgetést. Így soha nem csalódtam, mivel volt annyi "előszűrő", hogy csak olyanokkal találkoztam, akikkel kellemesen el tudtunk beszélgetni. Nem akartam tetszeni, megfelelni, lenyűgözni a férfiakat, csak kellemesen elcsevegni velük, elvárások nélkül. (Ezt jó előre tisztáztam is.)

Így tudtam magam adni, felszabadult maradni.

Akkor görcsölünk rá, ha mindenáron jó benyomást akarunk tenni a másikra, és reménykedünk benne, hogy összejövünk. Pedig ha racionálisan nézzük a dolgot, akkor az első randi előtt még egyáltalán nem lehet eldönteni, hogy tényleg olyan személlyel találkozunk-e, akivel érdemes összejönni... először meg kellene ismerni egymást!

A páromat már ismertem hónapok óta, mikor először kettesben beültünk valahová. Szimpatikus volt, vonzódtam hozzá, de még mindig nem voltam benne biztos, hogy el tudok vele képzelni kapcsolatot. Úgy mentem erre a találkozóra, hogy "lássuk, mit hozunk ki egymásból", és ennek függvényévé tettem a folytatást. Utóbb elmondta, hogy ő is hasonlóan viszonyult hozzám: nem voltak elképzelései a folytatást illetően. Így mindketten felszabadultak voltunk, önmagunkat tudtuk adni, és bizony a randi végére már erősen szikrázott köztünk a levegő. Akkor - és csak akkor - döntöttem el, hogy érdemes belevágni. (Még nem jöttünk össze, csak a következő randin.)

Szóval azt javaslom, ne várj semmit, ne akarj megfelelni a másiknak, tekintsd egy baráti találkozónak, amiben benne van az elvi lehetősége, hogy lehet belőle több is, HA kölcsönösen (!) jó benyomást tesztek egymásra. És ez is fontos, hogy ha folyamatosan arra koncentrálsz, hogy megfelelsz-e a másiknak, akkor elsiklasz afelett, hogy vajon ő megfelel-e neked...