Lányokhoz szóló kérdés: Ha hajótöröttek lennénk egy lakatlan szigeten, lefeküdnél velem? Ha az utolsó férfi lennék a Földön, akivel az élet újrakezdhető, lefeküdnél velem?

"Persze, én vagyok a sík hülye, elnézést, hogy más szemszögből közelítek a témához."

- Nem az a baj, hanem hogy nem is vagy hajlandó nem befogadni, hanem _érteni_ azt, amiről a lényegi tartalom szól.

"Nem tudom mi lehet veled a probléma, hogy ilyen elkeseredett gondolatok jutottak eszedbe, mint pl. ez a kérdés, már pedig a gond veled lehet, ha a körülötted élő nőkből egy sem akar téged."

- Na, _ezért_ mondtam ezt. Mert most sem érted, hogy nem arról van szó, ki akar engem, sem nevet, sem arcot nem társítanak a kérdéshez, a felvázolt helyzetek sem a holnap esedékes élethelyzetet mutatják, és azt is mondtam - most harmadszor -, hogy a kérdés alanyának nevesítése is elhagyható, de mindezt feleslegesen - és miért? Mert amilyen önérzetes vagy, olyan hülye, és a szádat borító habtól nem látsz ki, nem tudod a sorokat olvasni. Ezért!

-------

"Magyarázd már meg kérlek, hogy EZZEL mi is a baj? Szeretnél olyan nőt, aki mindig sír és nyúz, mert egy villanykörtét se tud becsavarni?"

- Csak végletekben sikerül?

"És ha már, ha olyan kedves ember kerül mellém a lakatlan szigeten, aki zsarol a kajámmal, nemi erőszakkal fenyeget vagy próbálkozik, akkor azzal szerinted mit kezdjen az ember? Mert szerintem az lenne az első akadálya a túlélésemnek, hogy valaki terrorban tart, aztán ha megéhezik lehet meg is öl."

- Az legalább olyan hülyeség volt, mint az ellene felszólalók, maradjunk az eredeti kontextusban, sokkal értelmesebb lenne - még ha a kavarások mellett ez már szinte el is vész az emlékezetben.

"Mar miert is lenne elhagyhato az alany nevesitese? Te tetted fel ezt a kerdest, nem pedig mas. Ha en felteszek egy rohadt kerdest raadasul ugy hogy E/1 ben beszelek, akkor nem fogom atruhazni a gipsz jakabra, hogy o rola van szo. Kicsit azert gondolkozhatnal es nem masokat hulyeznel le, mielott leirod a ketsegbeesett gondolataidat!"

- De, az vagy, és ezt most bizonyítod be, mert az erre való felhívás után sem jutottál el odáig, hogy _elolvasd azokat a szájbatekert válaszokat is_, mielőtt írsz. Hogyan lehet másképpen megnevezni, ha valakinek ennyire fogni kell a kezét ahhoz, hogy értse a körülötte zajló dolgokat, és még nagyképűen is szól hozzá ahhoz, aminél a fáradtságot sem veszi, hogy előbb megértse?

Harmadszorra, és most ki is emelem neked a korábbi sorokból az idevonatkozót, de ennél jobban nem lehet előrágni:

"A kérdés így tehát elméleti marad, sőt, az alanyt is kicserélheted, ha én magam nem vagyok szimpatikus. Feltételeztem, hogy megszemélyesítve könnyebb, de az én hibám."

----------------

"Nem is értem, miért kéne újrakezdeni az életet. Mi rekedtünk lakatlan szigetlen, nem a civilizáció halt ki. És gyerekkel sokkal nehezebb megmenekülni."

- Komolyan, akármit gondolsz rólam, de most már tényleg úgy érzem magamat, mintha kisegítőiskolások között próbálnék helytállni! Újra és újra futom ugyanazokat a köröket, amelyeket egyszer már érthetően kifejtettem, megválaszoltam, de _lustaságból_, vagy _értelmi képességek hiányából_ - te ugyanis nem most csöppentél ide, így láttad, olvashattad! -, nem sikerült tudatosítani az ötödik oldalig eljutva. Ezt írtam, hogy világos legyen:

"Figyeljünk már oda a kérdés szövegére [...] A lakatlan sziget felvázolásában nem esett szó benépesítésről."

Még tömörítettem is itt, hogy célirányosabb legyen.

Elveszitek a hitemet is az emberekben. Tényleg ezt kell látnom?!

"Mert az élet újrakezdése szöveg a fő kérdésbe volt kiírva. Az, hogy később mit hogy magyaráztál a lábjegyzeteidben egy dolog. de elsőre kell jól kiírni a kérdést. Utána magyarázkodni már elég hiteltelen."

- Nem utólagos magyarázkodás. Ha lyukra futottál, ami megesik, még ha figyelemmel elkerülhető is lett volna, legalább annyiban emeld vissza a saját magad iránt támasztott igényedet, hogy elismered, és nem kapálózol tovább ugyanabban a mocsárban.

A fő kérdéskiírás szövegében két kérdés van. Két, egymástól írásjellel elválasztott mondat. Két külön megkezdett gondolat, két kérdőjellel lezárva.

Tényleg ennyire nehéz?

Ami még hozzájön:

"Én amúgy új válaszoló voltam, és nem olvastam el az eddigi válaszokat, semmi nem kötelezett rá."

- Mondjuk százalékok erdejében könnyű így elveszni, egy anonim oldalon legalább a nickek feltüntetése sokat könnyítene ezen, de ez mellékszál csak.

Hogy mi kötelezett, kötelezhetett volna rá - semmi, csak ha valamihez hozzászólok, mert erre veszem az energiát, akkor az is beletartozik, azt se spóroljam el, hogy felzárkózom előtte. Nem erre a kérdésre értve, hanem általános értelemben a leginkább arceltemetős rész egy kérdésben, amikor valaki beír egy sort válasznak, két oldalon keresztül megy róla a párharc, lezárul, majd a harmadik oldalon valaki, aki _lusta volt elolvasni ezt, de ahhoz nem, hogy két mozdulattal rábökjön a kérdésre, és beleírjon_, leírja _ugyanazt a sort_, teljes meggyőződéssel, és az ötödik oldalon megint van egy hülye, aki nem olvas, csak ír, mintha muszáj volna a lenyomatát mindenhol otthagyni. Ez szinte az összes kérdésnél látható.

Amikor valaki harmadjára is leírja, nagy bölcseletet megosztva gondolván maga részéről, hogy a pápa rendelte el a déli harangszót a nándorfehérvári csatára, megcáfolják, majd mintha semmi nem történt volna, valaki megint beírja, és ezt csak tetézi, amikor még azzal is kezdi, hogy mennyire műveletlen mindenki más, hogy "nem tudja, miszerint...". Mindig ez a legidegesítőbb, mikor valaki hülye, de olyan, mintha egy párhuzamos univerzumban élne egy maga csinálta kalitkában, és még ragozza, hogy a többiek hogy-hogy nem tudják - azt, amit ő rosszul, és amit maga is láthatott volna, ha nem egy horoszkópnyi terjedelmű cikk elolvasásához lenne edződve, és mondjuk végiglapozna két oldalt.

És maradjak meg a megértő szerepben, mikor valakinek ennyire nem lehet segíteni. De még ez is általában szimpátiát vált ki belőlem, az viszont nem, amikor az ilyesmire fölényes nagyképűség a válasz, és én érezzem magamat kellemetlenül, hogy miért szólok egyáltalán.

Az egyik tanárom azt mondta nekem, amikor egy kérdésre a fejemet a könyvből felemelve kifejtegetősen válaszoltam egy témában, amit addig nem követtem, csak félfüllel, hogy: "Te olyan vagy, mint egy öreg, süket tüzér. Ahova betalálsz, ott pusztítasz, csak nem hallod a célt."

Én akkor nem visszakeménykedtem, hanem elfogadtam, hogy jól mondja. Nem szégyen azt mondani, hogy bocsánat, tévedtem. És igazítottam magamon. Ebbe az irányba. Amíg valaki nem adja fel a saját büszkeségét végletekig kifeszített helyzetben, addig hülye is marad, akármit mond magáról.

És ebben a helyzetben nem én vagyok a folyosón végigcsászkálós, uzsipénzt elvevős rosszfiú.

Akárhányszor hiszem azt, hogy valami értelmeset indítok el, mindig rámcáfol a valóság, és látom, hogy már sorokat kell egymás után bemásolnom, hogy teljesen debilbe menjek le.

És nekem megalázó a helyzet.

Nem csinálom ezt tovább.

[link]

Egyébként egy adalék, például az ilyen helyzetek vetik fel a gondolatot, hogy egy összezárt, és ezen változtatni nem tudó embertársulás megtalálja-e egymásban a kölcsönös segítségnyújtást például a testi kapcsolatokra való természetes vágy oda-viszont történő kielégítésére, pusztán gyakorlatiassági alapon.

Hogy mikortól válik ez már a normális társadalmakban élő megkötések leomlása után elfogadhatóvá. Mert miért mondana le valaki egész életében arról, amire egyébként lenne lehetősége a másik ember részvételével?

Ne emeljük ki a nőt szellemileg magasabb entitásnak, amelyet a férfivel szemben nem az ösztönök irányítanak, egy hároméves Marson való tartózkodás felülvizsgálná ezt az önképet. Főleg akkor, ha nincs belátható végpontja a helyzetnek, amihez kötve "ki lehetne bírni", és a csupán átmeneti, vagy véglegesbe beállt állapot különbségének eldöntése nem egyértelmű a megélő számára akkor. Ha pedig végleges, az sokmindent megváltoztathat a hozzáállás terén. Vagy ennek feltételezése, akkor is, ha idővel változik majd.

És nem, egy marsi expedíció sem olyan feszített tempójú - ezt az újabb példát tovább görgetve -, hogy ne lenne az embernek ideje benne gondolkodni, hogy minden órája ki lenne töltve, és önmagára fordított gondolatai nem is lehetnének, mert ésszerűen belátva például három év nem telhet el így.

Még mielőtt bárki leírná, megpróbálom megelőzni: TUDOM hogy ez a kísérlet egy évig tartott, nem ezért írtam a három évet. Remélem, reménykedem benne, hogy sikerül eljutni az utolsó sorig a hozzászólásomban, és nem reflexszerűen írni rá, mert akkor tényleg kiborulok, és szabadságot veszek ki ezt kipihenni.