Ti is úgy érzitek, hogy a folyamatos boldogságkeresés a kapcsolatok útjában áll?

Filozofikus kérdés lesz, de...

Olyan családban nőttem fel, hogy "előbb munka, aztán szórakozás". a szüleim nem voltak karriermániások bagy rabszolgahajcsárok, de például ha szerettem volna sétálni menni, előtte el kellett pakolnom a játékaimat, vagy ha nagyobb dolgot szerettem volna vásárolni, akkor össze kellett spórolnom a zsebpénzemet és legalább egy részét kifizetni.

Szeretek dolgozni azért, hogy teljen mondjuk fodrászra és kozmetikusra, de pl. takarítani is, mielőtt leülök a tévé elé.

Azt gonsolom, hogy a kapcsolatok is így működnek, hogy csomószor van, hogy meg kell hallgatni a másikat, és többet beletenni, mint amit az ember elsőre ki tud venni a kapcsolatból. De ide tartozik az is, hogy nem megyünk pl. drága nyaralásra, mert lakásra, tandíjra, stb-re gyűjtünk, vagy nem kirándulunk, hanem lefestjük otthon a polcokat.

Sajnos eddig sosem találtam olyan kapcsolatot, ahol a partenreim elfogadták volna a munkásabb periódusokat. Nekem például természetes volt, hogy segítek ügyeket intézni, takarítani, stb. mikor az egyik korábbi párom sokáig volt beteg. Ő lelépett, mikor a munkám miatt fáradtabb voltam, és a haverjai azt mondták, lehetne jobb nője is.

Sokszor tapasztalom, hogy a társkeresők nem vállalják be, hogy a párjuk nem olyan tökéletes, hogyne adj isten, vidéken lakik, vagy éppen még tanul, csak azért, mert tartanak tőle, hogy nem lesz mindig minden kényelmes... Pedig sosem lesz az.

Ti mit gonsoltok erről?