Akiknek csak ilyen "ez van ezt kell szeretni" párjuk van, azok ugyan úgy lelkileg ne lesznek egészségesek, és ugyan úgy perverz fantáziáik lesznek, mint a forever alone-oknak?

Nem mindenkit tör meg az egyedüllét és nem mindenki értékeli/nézi annyira le magát, hogy megalkudjon és azért legyen valakivel, hogy ne legyen egyedül. Hab a tortán, ha a másik hazudozik, bántalmazza (akár verbálisan), lehúzza az embert, az meg nemhogy páros lábbal rúgná ki, még asszisztál is hozzá, reménykedik, álomvilágban él, kifogásokat keres, mert azt hiszi, ennél egyedül rosszabb lesz. Pedig ha megtanulna egyedül létezni, megbecsülnie magát és kiverné a fejéből azt az orbitális baromságot, hogy az élet értelme a párkapcsolat, nem csak sokkal kiegyensúlyozottabb lenne, de kevesebb eséllyel vonzana be olyat, aki számára nem megfelelő. De hát ez sok esetben azért igényli, hogy az ember dolgozzon magán és a felfogásán, nyilván sokkal könnyebb az önsajnálat tengerán evezgetni és másokat hibáztatni azért, mert nem valósultak meg az álmai, amikért tenni persze nem volt hajandó.

Összegezve, én is roppant szánalmasnak tartom a kapcsolatfüggőséget.

A perverzebb, furcsább szexuális fantáziák pedig önmagukban még egyáltalán nem gázak.

Velem is nagyon sok olyan férfi akar/akart már ismerkedni, akiknek párkapcsolata, felesége volt.

Én ezt kapásból elutasítom.

Mindig felteszem magamban a kérdést, hogy: de mégis miért?

Miért van azzal a nővel? Miért lenne jó nekem ebbe az egészbe belebonyolódni? Miért nem mennek szét, ha ennyire rossz a kapcsolat?

Én sosem jönnék/jöttem össze olyan férfival, aki nem tetszik csak azért, hogy legyen valakim.

Akkor inkább a magány...

Én nem ítélem el, ha valaki a párválasztásnál a realitást is figyelembe veszi. Olyan sosem lesz, hogy még elképzelni se tudunk semmilyen szempontból jobbat, mint a pàrunk. Azzal kell együtt dolgoznunk, akivel lehetőség is van rá, és jól is megy a munka.

Inkább az a baj,hogy az emberek nem dolgoznak a kapcsolataikon. Még ha volt is szerelem, elmúlik, és ha nem fektet bele az ember energiát, még csak szeretetté sem alakul, inkább csalódás lesz, mert a másik nem váltotta meg az életünket.

Aki így működik, az párt is hiába cserél, és nyilván alapból nem egészséges, illetve a lustaság, önzés, hanyagság vagy éretlenség nem csak a párkapcsolatát jellemzi.

A forever alone-ok meg idealista álmodozók, akik nem tudnak kilépni az elképzeléseik és álmaik rabságából.

Csak az igénytelen, magukat semmire nem becsülő és tisztelő kapcsolatfüggők vannak ilyen viszonyokban. Mert én ezt nem nevezném párkapcsolatnak. Ha szerintük minden a párkapcsolat, anélkül senkinek érzik magukat, vagy anélkül unatkoznak, nem tudják lekötni magukat, állandóan a másik seggében lógnak, az súlyos személyiségbeli hiba. Betegesnek is mondanám.

Akinek szingliként nincs élete, az szomorú, és szánalmas. Az meg méginkább, hogy olyannal belemegy kapcsolatba aki valójában nem kell neki valamiért, csak épp nincs jobb. Ez undorító, és gerinctelen azzal a szerencsétlen másik emberrel szemben is, mert át van verve.

Én voltam egyedül, elég sokáig. Magányos voltam, ez igaz, és hiányzott egy társ. De nem mindenáron. Nem jöttem volna össze olyannal aki nem tetszik, nem kedvelem, nem szimpatikus, csak hogy legyen valakim.

Valamint jól elvoltam egyedül is. Éltem az életemet, amiben az egyedüllét fontos volt. Mert olyan dolgokat szeretek csinálni, olyan hobbim van, és olyasmivel szeretek foglalkozni szabadidőmben leginkább, amikhez a legjobb a csend, és az, hogy senki ne zavarjon.

Aztán találtam olyan társat akivel minden klappol, mi ketten egymással, minden olyasmi megvan benne amit én egy társban kerestem, külsőleg is az esetem, és az én életemet is simán össze tudtam vele egyeztetni, mert még ilyen téren is passzolunk egymáshoz, és az érzelmeink is a helyükön vannak egymás irányába. Ő megértette, hogy nekem kellenek ezek a dolgok. Neki is van hobbija, bár ahhoz el kell mennie itthonról. Ilyenkor is kihasználom az időt, hogy a saját dolgaimmal foglalkozzam, illetve megvan a egység is kettőnk között. Megvan az egyensúly.

Az életem nem lenne teljes, és nem lenne boldog, ha olyannal élnék házasságban aki nem jó nekem valami miatt, vagy akivel az én életemet nem tudom összeegyeztetni.

Szóval ha olyannal vagy aki "csak épp nincs más" az bizony kapcsolatfüggőség. Lelki szempontból egészségtelen, és torzulni fog a személyiség, mert teljesen felőrli az embert. Mert hogy előnye nincs az ilyeneknek, csak hátránya. Hisz feladsz mindent ami te vagy, amibe beletartozik az is, hogy nem is vonzódsz az illetőhöz, egy olyan viszonyért ami nem tesz boldoggá, csak van. Az egyedüllét ennél sokkal jobb.

A kapcsolatfüggőség nem azr jelenti, amit írsz. Ráadásul nem is csak az a két véglet létezik, hogy valaki tökéletes vagy teljesen szar vele lenni.

Ez ilyen tini kori izé. A valóságban a legtöbb embert néha nehéz elviselni, néha jó vele, néha elvágysz mellőle, néha senki más csak ő.

Persze kérdés, mit gondol valaki az élet céljáról és a saját szerepéről a világban.