A társkeresés tulajdonképpen nem más, mint egy genetikai shoppingolás?

Azzal ugye nem mondok újat, hogy szinte az összes ember egy nagyon gyönyörű/tökéletes/hibátlan párt szeretne magának, ahogyan az állatvilágban is jellemző ez. A civilizált demokratikus országokban már szinte mindenre hoztak valamilyen szabályozást (emberi jogok, környezetvédelem, oktatás stb.) azért, hogy az emberek elméletben ne érezzék magukat hátrányosan megkülönböztetve másoktól, de valahogy a társkeresés teljes mértékben kontrollálatlanul megmaradt egy ugyanolyan igazságtalan szinten, mint az állatvilágban, és nagy mértékben a diszkrimináció táptalaját jelenti, arról nem is beszélve, hogy egyénekre lebontva komoly jellemformáló szerepe van és hatással van a mindenkori társadalomra is. Mielőtt megkapom, hogy én sem vagyok különb a többi embernél és én is a tökéletességet igénylem, őszintén megmondom, hogy nekem elég, ha egy nő ápolt, kedves és nem olyan sötét, mint a föld, akkor már simán előfordulhat, hogy minden téren vonzalmat érzek iránta. Ezzel szemben nemcsak a GYK-s, de a korábbi való életbeli tapasztalatimból kiindulva, feltehetem magamnak azt a kérdést, hogy tulajdonképpen mi is a realitás? Az, hogy a nők - de mondhatom a férfiakat is, bár az én környezetemben élők véleménye alapján állítom, hogy nekik közel sincs akkora igényük - olyan szempontok szerint választanak párt maguknak, hogy milyen magas, milyen hosszú lába van, milyen színű a szeme, milyen a vállszélessége, hosszabb kapcsolat esetében milyen méretű a fallosza vagy ami a leginkább kiveri nálam a biztosítékot, hogy milyen mértékben kopaszodik. Csak én gondolom úgy, hogy az ilyen szintű felszínesség, ami nagyon is jellemző a mai világra, egy embertelen és erkölcstelen szelekciós folyamat, amely látens társadalmi feszültséget okoz.