Csak én látom ezt, vagy tényleg ez a nagy igazság mostanság társkeresésnél?

Sokat hallottam már azt a mondást, hogy egy nőt megérteni egy élet is kevés. Én nem is akarom, csak egyszerűen leírom, mit tapasztalok most, és talán egyik-másik vagy mindkettő oka lehet annak, hogy a gordiuszi csomónál is nehezebb manapság párt találni:

A személyes, verbális kommunikáció egyszerűen megriasztja a legtöbb nőt és férfit egyaránt. (Nekem ez a tapasztalatom.) Egész nap csevegnek az ismerőseikkel mobilon (lehet olyan virtuális ismerősökkel is, akiket még sosem láttak személyesen), de mikor megszólítasz másik embert, nem tud mit kezdeni ezzel. Nehéz maga a leszólítás része is, mert sok ember annyira a telefonját bújja még séta közben is, hogy simán elmegy a füle mellett minden szó. Persze ha be is van dugva a füle, az már nem is kérdés. Megközelíthetetlenek fizikailag sokan, mert a virtuális világ egy falat emelt köréjük, amiről nem tudnak. Míg egy társkeresőn lehet flörtöl jobbra balra, addig személyesen leblokkol, mert nem tud mit kezdeni a helyzettel. Nagyon nehéz így ismerkedni, mert ami megrettent és nagyon új, ismeretlen, azt az ember hajlamos azonnal, határozottan elutasítani. Ez az egyik ok szerintem.

A másik inkább már egy kialakult párkapcsolatra értendő, mert akárhogy is nézzük, nagyon hamar széthullanak manapság a kapcsolatok, és ami még borzasztóbb, hogy temérdek egyedülálló 20-25 éves anya van most. Lehet ezt sem jól gondolom, de:

Azt vettem észre, hogy mostanság nem érdemel időt és türelmet az, hogy kialakulhasson egy olyan párkapcsolati érettség és biztonság, amire vágynának. Azonnal akarják érezni azt az összetartozást, amit szüleik, nagyszüleik éreznek/éreztek egymás iránt.

De - javítsatok ki, ha tévedek - ez nem 2 perc, 2 randi után alakul ki szerintem. Ha veszünk egy idős házaspárt, akkor gondoljunk bele, hogy mi két idős, megöregedett embert látunk. De ha ők kezükbe veszik a régi, fiatalkori képeiket, majd egymásra néznek, nem azt látják egymáson, hogy mennyire megvénültek, hanem minden ráncban egy-egy életesemény, egy keserves emlék vagy éppen egy nagyon jó élmény bújik meg. A jó emlékeket együtt élték meg, a rosszakban meg támaszai voltak egymásnak. Ezt a rendíthetetlen összetartozást keresik sokan (szerintem majdnem mindenki) 2 randi vagy fél év, egy év együttélés után. Ha jön egy vita, akkor nagyon hamar kimondják manapság a "Viszlát!"-ot. Nem szándékozok megbántani senkit, de ez szerintem a legnagyobb fokú gyengeség és érdektelenséget példázza, nem fektetnek energiát és időt a kapcsolataikba. A tökéletest várják el rögtön. Pedig az aranygyűrűt, bármilyen ékszert vagy éppen a legcsillogóbb gyémántot sem úgy szedik elő a földből, ahogyan mi látjuk. Alakítani, formálni kell, és ez fáradtságos munka. De miért nem éri meg sok embernek ez?

Szerintetek van ebben valami, vagy csak én látom ilyen zűrösnek?

27/F