Mennyire számít különcségnek egy ilyen tulajdonság?

Amellett, hogy egy normális húszonéves férfinak tartom magamat, ha úgy érzem, kimegyek egyedül (vagy egy hasonló személlyel) a közeli mezőre/erdőbe, vagy akár a város egy csendesebb részére, és bóklászok, nézelődök, hallgatom a környezetet, csendben vagyok (ha mással, akkor beszélgetés), gondolkodom a világ- és a magam dolgain. Kíváncsi lennék arra, hogy a nők többsége mit szólna ehhez egy párkapcsolatban, mikor vázolnám nekik, hogy egy ilyen nyugis, beszélgetős program lenne tervben.

Természetesen nem ez teszi ki minden szabadidőmet, de ha 1-2 hetente sikerül összehozni egy ilyen alkalmat, az igencsak fel tud tölteni a rohanó hétköznapokban. Mindez úgy, hogy az ember nem hibbant, és nincs is betépve. Időnként azt érezni, hogy ez már valami földöntúli dolog, mert ahogy látom, sokan "rohannak", és a folyamatos ingereket keresik. De javítsatok ki, ha rosszul gondolom. Nem túl sok tapasztalatom van ennek kapcsán, emiatt tettem fel a kérdést. Vélemények?