Ameddig bénácska vagyok, nincs esélyem?

Úgy érzem, én vagyok a legszerencsétlenebb lány a világon. Már suliban elkezdődött ez az egész. Mindig én voltam, aki eltévedt az osztálykiránduláson, és mindig egy pont hiányzott a jobb jegyhez.

Sajna hiába nőttem fel, ez így maradt. Társaságban is mindig én vagyok a lúzer. 2 éve nem tudtam elmenni bicikli túrára, mert nekem egyedül a 6 ember közül nem volt biciklim. Engem kizártak a sátorból éjszakára máskor meg, mert ne hari, de pont eggyel kevesebb személyes, mint ahányan vagyunk.

Én vagyok, aki a határidő leteltével értesül egy lehetőségről, aki előtt mindig pirosra vált a szemafor. Rendszeresen akkor nincs meleg víz, ha hajat akarok mosni, és a szemem előtt rakják ki a "Rögtön jövök" táblát a kirakatba.

Már társasággal nem is szeretek menni sehová, mert mindig kiderül, hogy csak én nem tudok bowlingozni, csak én nem bírok letekerni 200km-et, csak nekem nem megy a dupla csavaros hátra szaltó, és még sorolhatnám.

Ma egy állásinterjúra mentem biciklivel. Rossz irányba indultam el, ezért szépen kitekertem a városból, fél órát késtem, majdnem megevett egy kölyökkutya reggelire, és olyan csapzottan estem be, mintha nem is fésülködtem volna még ma reggel.

Jó ideje munkát keresek, de megint csak olyasmit sikerül kifogni, ami pont annyit fizet, hogy kifizetem a lakbért, rezsit, kaját, és az iskolámra már nem jut semmi (nyelvvizsgára készülök).

Amíg ezt ide kiírtam, addig kifutott az ebédem.

Ameddig ilyen szerencsétlen vagyok, a szerelem is csak a középső ujját fogja mutatni, ahogy eddig mindig?

21l