A magányosság beképzeltté, előítéletessé teszi az embert?

Nem föltétlenül értek egyet ezzel, tényleg nincs sok összefüggés(már csak azért is, mert én a környezetemben sok olyan magányos emberrel találoztam, akikre nagyfokú önbizalomhiány, vagy mások iránti odaadás vágy jellemző), úgyanúgy talán azt is lehetne mondani, hogy a beképzeltség teszi magányossá. Van aki a magányosságot pont úgy éli meg, ha emellett szeretne valakit, hogy minél jobb ember próbál lenni, vagy folyton bűntudatos.

pl. én is szoktam magányos lenni, és annak ellenére, hogy nem beszélek emberekkel, mondhatni "kimaradok" valamiből, attól még mindig megértően és kiváncsian viszonyulok, vagyis érzékelem a külömbséget köztem és a mások ember között, még akkor is ha nem értem meg azt az ember. Na meg a nem-magányos emberek között is vannak beképzelt, flegma példányok, csak lehet hogy elviselhetőbb emberi-változatban, mivel nem akarnak elviselhetetlenek lenni másoknak, épp a "küszöbig" merészkednek.

-t*, a több elírásért bocsi!

Amúgy beképzeltség vagy előítélet gondolom mind olyan tulajdonság, ami a másikhoz való viszonyuláshoz tartozik, és egy teljesen konstans magányosnak ez nem probléma:)) Azzal a céllal is vielkedhet előítéletesen, hogy távolodjon az emberektől, nem idegesítési, bántási célból.

Aki meg emberekkel él, annak probléma, amire nem az a megoldás, hogy arra uszítod, hogy "ne legyen magányos és ismerkedjen", mert mások is pont úgy fognak viszonyulni hozzá mint te, gondolom:)

Valószínűleg valahogy neked is kezelned kell, ha valami zavar benne neked kell "leb*sznod" vagy csak éreztetned hogy nem jó ez, amire ha nem reagál, akkor nemtörődömség lehet jellemzőbb baj, mintsem a magányossága.