Lányok, ti miért rakjátok azonnal barátzónába a kedves fiúkat?

Mondjuk egy baráti társaságban, munkahelyen, iskolában, bármilyen semleges közegben, ahol nem a társkeresés az elsődleges, ott akár évek is eltelhetnek, hogy két ember esetleg összejöjjön, ezekben a kapcsolatokban viszont jellemzően a felek jól ismerik egymást, szóval nem ugyanaz a helyzet, mint egy célzott ismerkedésnél pl. társkereső weboldalakon keresztül. Ott más a helyzet, gyorsabban "szelektál" az ember, illetve gyorsabban fel kell mérni a terepet, a másik fél "ismerkedési tempóját", az passzol-e a miénkkel, a céljaink passzolnak-e, megéri-e nekünk várni, ha kell, vagy inkább mással próbálkozunk, aztán nem mindegy, hogy a másik pl. friss szakításon van túl, ami még fáj neki, és gyógyírt keres, vagy teljesen nyitott egy párkapcsolatra, esetleg csak valami laza kapcsolatot szeretne, egyáltalán valóban akarja a társkeresést, vagy rábeszélték, hogy próbálja meg.

Nekem úgy alakult, hogy volt már kapcsolatom célzottan társkeresésből is meg semleges közegből is, valahogy az utóbbit, a semleges közeget jobban szeretem, az jobban az én terepem, jobban tudom magam is adni és a másikat is jobban ki tudom ismerni, mert nem úgy indul az ismeretség, hogy minden áron el akarjuk adni magunkat, nincs akkora nyomás, nincs akkora tét, és ha alakul, akkor igazából egy barátságnak indult kapcsolat fejlődik tovább.

A barátaimat rakom barátzónába, nem a kedves fiúkat. A kedvességnek ehhez semmi köze. A vőlegényem is kedves, aztán még sincs a barátzónában. Inkább a "feleségeésgyerekeianyjaakaroklenni" zónában van. Pedig az elmúlt 2 évben, amíg együtt éltünk, és láttuk egymást elég morcos sündisznó állapotban is, soha egy rossz szót nem mondott nekem, még csak káromkodni sem káromkodott soha, a hangját sem emelte fel. Ellentmondani ellentmond néha, de azt lehet kulturáltan is. És szerintem itt (is) rontják el azok, akik barátzónába kerülnek.

Egyrészt, igazat adok annak, aki azt mondja, eleve ilyen szándékkal közeledjen a srác. Ha barátkozni akar, akkor én barátkozni is fogok vele. Ez persze nem zárja ki, hogy idővel egymásba szeressünk és összejöjjünk, de ha már barátom, akkor már nagyon kis eséllyel nézek rá másképp. A(z ellenkező nemű) barátaimmal mindig is tartottam azt a távolságot, amin túl már esetleg mélyebb, bizalmasabb lett volna a kapcsolat, ami már túl intim egy egyszerű férfi-női barátságnál. Igen, én azok közé tartozom, aki nem igazán hisz abban, hogy egy bensőséges barátság működhet puszta barátságként férfi és nő között. Havernak persze, de BFF-nek már nem igazán. És kerülöm is az olyan helyzeteket, ahol túl mély lehet az a bizonyos barátság. Hogy miért? Nyilván én sem szeretnék sérülni, ha a pasas olyan jeleket küld, hogy nem szeretne több lenni, mint barát, és én véletlenül mégis beleszerelmesedek, akkor az nyilván nekem sem jó. Ha csak annyit látok, hogy barátkozni akar, akkor tehát én csak barátkozni is fogok vele.

Ez az egyik. A másik, hogy azok, akik ilyesmi miatt nyavalyognak (na meg az miatt is, hogy nekünk csak a bunkók kellenek), általában eléggé a talpnyaló kategóriában vannak. Lehet, hogy te nem vagy ilyen, de a legtöbb olyan srác, akinél ez tényleg problémát okozott, annál ez jelen volt. Nem mernek ellentmondani, nem mernek néha egy határozott álláspont mellett kiállni, mert az nem egyezik az enyémmel. Attól még nem lesz bunkó valaki, hogy felvállalja a véleményét, és netalán konfliktus lesz belőle. Attól sem lesz kedves valaki, ha rettegve kerüli minden lehetséges módon a feszült helyzeteket, és bólogató Jankóként ül csak mellettem szótlanul, esetleg helyeselget. Az nem kedvesség, és mellesleg, baromi idegesítő. És ez utóbbi az, ami nem férfias.