Mostanában a pasik miért nem akarnak komoly kapcsolatot?

A barátaim többsége komoly kapcsolatot akar, kár, hogy a nőknek nincs igénye ránk. Legyen a férfi a fél világot megkefélő érzéketlen alfahím, különben nem ember a nők szemében. Én egész életemben komoly kapcsolatra, családra vágytam, meg is lett az eredménye, itt állok 25 évesen, magányosan, összetörve, a nőknek ugyanis az ilyen gondolkodású ember, egy unalmas, értéktelen selejt mint én. Pedig minden adott számomra egy boldog élethez, jó állásom van, szépen előkészített, megalapozott életem, de minek, ha nincs kivel megosztanom?

Nagyon egyszeru hogy miert nem akarnak. Regen kaptak cserebe valamit a ferfiak hogy megvedik, fenntartjak, szeretik a csaladjukat. De manapsag mi van? Egig ero elvarasok. Nezzen ki jol legyen autoja vigyen ide oda, intezzen el mindent, hogy a nonek gondolkodnia se kelljen. Es cserebe kapnak egy fadarabot az agyban aki lehet tok masra gondol. Egyszeruen nem eri meg a ferfiaknak parkapcsolatban lenni mivel a mai lanyoktol a hazimunkat sem varhato el de ha igen akkor is minimalis szinten.

Én nem mai darab vagyok. Sajnos, az egész életem egy hatalmas csalódás. 26 évesen megnősültem, van két gyermekem, unokáim. Csak sajnos a feleségem ahogy egy kicsit biztonságban érezte magát, kifordult magából, irányítani akart, még a jól menő vállalkozásomban is. Igyekezett mindenben ellentmondani, megakadályozni hogy a gyerekeimhez érzelmileg közel kerüljek. Még az ellen is tiltakozott, hogy a szülői értekezletre elmenjek. Pedig együtt éltünk. Utólag visszagondolva, átgondolva a történteket talán még az esküvő napján is becsapott. (finoman fogalmazva) Fiatal koromban és később is, azt éreztem, hogy a nőknek a link csődörök tetszenek, a tisztességes, becsületes férfiak csak addig jók, amíg megteremtik a biztonságot, aztán elboszorkányosodnak, mindenben fenntartják maguknak a jogot, hogy egyedül döntsenek és hisztivel veszekedéssel, zsarolással olyan dolgokban döntsenek, amihez nem is értenek. Attól kezdve, hogy beindult a vállalkozásom, soha nem tudtam, hogy a feleségem mennyit keres, mennyi a fizetése, minden fillért a saját bankszámlájára tett be, minden költséget az én jövedelmemből fizettünk. A szekeret mindig más irányba akarta húzni, mindig mindenben ellentmondott. Az volt a mottója, hogy "a pénz nem számít, adjál pénzt". Aztán nem bírtam tovább, - bár szerettem a feleségem, - 22 év együttélés után elköltöztem, építettem magamnak egy házat, és mindent otthagytam tehermentesen. Azóta is róla álmodom, azóta is depressziós vagyok, altatóval alszom. Nem váltunk el, egyedül élek. Sajnos, nekem rettenetesen rossz tapasztalataim vannak a nőkről. Próbáltam ismerkedni, de nem ment, mert mindig rá gondoltam. Nem tudom, hogy akár együttélésünk alatt, akár azóta volt-e valakije, nem is tehetnék szemrehányást. De egész életemben az volt a tapasztalatom, hogy aki igazán megtalálja őszinte, szerető párját, akivel úgy gondolják, hogy a szekeret együtt és egy irányba kell húzni, az nagyon becsülje meg, mert óriási kincsnek van birtokában. És ez nem csak az én tapasztalatom, sok ismerősöm járt úgy, hogy a lelki terror elől menekülve hátrahagyott minden, hogy új életet kezdjen. De egynek sem sikerült. Sok nő azt hiszi, hogy a férfiaknak nincs lelkük, hogy nem tudnak sírni.Pedig tévednek.