Hogy lesz így ismét barátnőm, párkapcsolatom?

Azzal kezdeném, hogy én egy olyan 33 éves férfi vagyok, akine két kisebb műtéti forradás van az orra alatt. A látvány nem igazán jelentős, nem vennének rá jegyet a cirkuszban, de engem zavar és úgy gondolom azért nem tudok igazán nőkkel, lányokkal ismerkedni, mert valójában a legtöbb lehetséges partneremet is zavarná ez a kis szépséghibám. Bizonyára nem szívesen mutatkoznának velem az utcán vagy társaságban. Ez a problémám születésem óta fennál, tehát nem balesetben vagy valamiféle fizikai konfliktusban szereztem. Ha el is tudnám/akarnám tüntetni pl. bajusz növesztésével, a tudatomban akkor is ott lenne és zavarna.Korábban volt barátnőm, még húsz éves koromban ismerkedtünk össze erősen szalonspicces állapotban egy belvárosi kocsmában, nem volt annyira szép, de nekem teljesen megfelelt, nem volt kövér, adott magára és tényleg jól el voltunk együtt több mint hét(7, nem elírás) évig. (Ha romantikusan akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám szerettük egymást.) Ebből a legutolsó három évben a saját lakásunkban együtt is laktunk. Végül ott hagyott egy nálam valamivel fiatalabb és jóval gazdagabb valaki miatt, aki ráadásul még a munkehelyi főnöke is volt. Abban, hogy szakítottunk, valamennyire biztosan én is hibás voltam, felszedtem pár felesleges kilót mert irodai ülőmunkát végeztem, volt amikor fiatalabb lányok után sóvárogtam, a vége felé már párszor többet ittam a kelleténél. Mindezekből azóta már tanultam nem is keveset és szerintem tényleg pozitív irányba változtam. De a lényeg nem ez, hanem hogy öt éve élek teljesen egyedül és lassan kezdem úgy érezni: ha továbbra is egyedül, magányosan kell élnem az életemet, annak akár már sújos következményei is lehetnek a közeljövőben. Teljesen tönkre mentem, tönkre ment minden körülöttem, nem látom a kiutat. Az említett problémám miatt szinte teljesen képtelen vagyok az ismerkedésre, azt gondolom, hogy ez miatt félnek tőlem a nők, nem merem még csak megszólítani sem azt aki tetszik, mert attól tartok, hogy elrohan, elájul ijedtében. Azt nem mondom, hogy nincsenek olyanok, akiken azt látnám, hogy esetleg tetszenék nekik, hazudni nem akarok, tehát azt kell monjam: vannak ilyenek. Mégis, annyira erős bennem a gátlásosság, hogy soha nem tudom megtenni az első lépést. Idén tavasszal már annyira ki voltam készülve, hogy kiírtam a Facebook-ra, hogy ha nem áll velem szóba senki, akkor meg fogok erőszakolni valakit. Ezért idézést kaptam a rendőrségre, ahová el is mentem s kihalgattak. Megmondtam, hogy egyáltalán nem gondoltam komolyan, ami igaz is és így nem lett belőle semmiféle perpatvar. A nyomozók egyébként egészen jófejek voltak és azt mondták szerintük fogok találni barátnőt, csak ne legyek állandóan otthon. De hát hová is mehetnénk egyedül? Ezek után saját akaratomból (nem a rendőrségen mondták), felkerestem egy klinikai pszichológust, aki viszont nagyon szemét módon viselkedett velem. Megalázóan beszélt, nem modott semmi konkrétumot, hogy mégis mi bajom van és azt mennyi idő alatt milyen módon lehetne rendbe tenni. Segítséget szerettem volna kérni, de ez helyett még csak egy vállrándítást sem kaptam, egyszerűen elhajtott... Én meg nem erőltettem, inkább lemondtam a vele való további idő és pénzpazarlásról. Ez volt a legutolsó esemény, ami velem történt és azóta tényleg nem tudom mit kellene kezdenem magammal.Tudom, a legfontosabb lenn találnom egy barátnőt, de ez sehogyan sem megy. Soha nem voltam egy csajozós típus, egy időben fesztiválokon is dolgoztam, de ott sem vittem semmire sem, habár ez már nagyon régen volt. Olyan lánynál is voltam, aki pénzért fekszik le férfiakkal, de annyira nőietlen és rusnya volt, hogy csak hányni tudtam tőle, mást egyáltalán nem. Semmi nem volt benne a méltán híres női gyengédségből és puhaságból, legjobban egy darab rothadó madárijesztőre emlékeztetett. Ráadásul be is drogozott s ilyet többet köszönöm, de nem kérek. Öngyilkosságot nem akarok a világba kiáltani, hiszen ebből már kinőttem, felesleges hajcihő, úgysem érnék el vele semmit sem. Egyáltalán nem tudom mi lesz velem, próbálok sportolni, futni, súlyzókat emelgetni s mindezek nem boldogítanak. Nem iszom alkoholt egyáltalán, nem cigizek, nem vagyok kövér, próbálom valahogyan jól bonyolítani az életemet, mégsem találok senkit sem. Néha rám jön és teljesen egyedül kóborolok a városban hosszú órákon keresztül, nem tudom hová megyek, mit akarok, csak nem akarok egyedül lenni és azt mondom magamnak, hogy ez is jobb mint a semmi.Barátaim voltak, de miután egyedül maradtam ők is szép lassan felszívódtak... Ennyi, ez van most. Van valakinek valami ötlete, hogyan lesz így ismét barátnőm, párkapcsolatom? Vagy legalább egy olyan normálisnak mondható nő, akivel néha sétálgathatok a Margitszigeten, beszélgethetünk, legközelebb meghívhatom mondjuk vacsorázni vagy akármi, a többit már mindenki kitalálhatja... Okoskodó válaszok is jöhetnek, nem zavar, minnél több annál jobb, hátha valaki véletlenül tényleg jól megmondja a tutit! Köszönöm szépen!